Öt könyv, amiről még évekig fogunk beszélni

Világvége viccesen elmesélve, és drogmámorba áztatott szocializmus – 2017 legjobb olvasmányélményei.

A szövegek évtizedei után a történetek korát éljük megint – ám az a legjobb, amikor nem kell választani. A norvég Erlend Loe a legmenőbb szerzők egyike mostanában. Úgy bír remekül, stílusosan, árnyalatgazdagon, szofisztikáltan írni, hogy közben visz magával a sztori is rendületlenül. Hogy még okos is, az tényleg a hab az imaginárius tortán. A legékesebb bizonyítéka ennek a Doppler-trilógia. Fogalmam sincs, évtizedek múltán hol lesz a helye ennek a három könyvnek a világirodalomban, de annyira nem is érdekes. Az az érdekes, hogy nincs más, aki ilyen könnyedséggel ásna le a XXI. századi Nyugat zűrzavaros, identitáskeresős valóságának mélyére. A Doppler hazatér groteszk és abszurd fordulatai ellenére a trilógia legregényszerűbb darabja. Erlend Loe összegzésében mindenről megtudunk valamit. Az erdőről és a városokról, az együttélésről és a gyereknevelésről, az érzelmekről és a szexről, a könyvekről és az internetről. Na és arról is, hogy a világ hogyan ér véget. (G. A.)

Roberto Bolano regényének szereplése az idei irodalmi listán rögtön egy kis magyarázatra szorul, hiszen a mű magyarul 2016-ban jelent meg. Tekintve azonban a kötet fizikai és szellemi súlyát, talán nem csalunk sokat, ha azt állítjuk: a monumentális alkotás bőven átlóg 2017-re, sőt akár több évtizednyi listát is maga alá gyűrhet. Roberto Bolanót előszeretettel emlegetik a latin-amerikai (vagy tán a teljes spanyol nyelvű) irodalom fenegyerekeként, amiből annyi igaz, hogy a 2003-ban elhunyt alkotó felettébb kalandos élet élt. Chilében született, ahonnan Pinochet hatalomátvétele miatt menekülnie kellett, Mexikón keresztül Spanyolországig vándorolt, egy kis tengerparti katalán faluban telepedett le. 38 évesen tudta meg, hogy súlyos májkárosodásban szenved, ekkor félretette a költészetet, és megszállottan írni kezdte prózai munkáit, hogy biztosítsa családja jövőjét. Írásai közül kiemelkedik a 2666, amely magyarul Kutasi Mercédesz csodálatos fordításában öt könyvben meséli el egy Benno von Archimboldi nevű (fiktív) német író utáni kutatás történetét. A regény azonban jóval több egyszerű irodalmi nyomozásnál, időn és téren át utazva a szöveg egy apokrif végítéletet épít fel, amely a témája és terjedelme (több mint 800 oldal) miatt nem adja könnyen magát, és egészében talán sosem válik felfoghatóvá, mégis megéri a fáradságot. (F. B.)

Molnár T. Eszter Szabadesés című regényének megjelenése óta nem lehet már azon sajnálkozni, hogy magyar szerző nem képes nemzetközi színvonalú bűnregényt írni. Igaz, a cselekmény helyszínének és a történet szereplőinek nincs magyar kötődése – némi kelet-közép-európai vonatkozás azért akad –, hiszen a nyomozás egy németországi városban játszódik, kiindulópontja pedig a Heidelbergben dolgozó híres professzor, Walter Becker meggyilkolása. A tettes egyértelműen az erdélyi szász származású feleség, aki korábban drogos prostituáltként próbált túlélni a jóléti társadalom peremén. Egyedül a jól menő negyvenes ügyvéd, Peter Brenner kezd kételkedni ebben a forgatókönyvben, és kitartó nyomozása egyre inkább a helyi potentátok összezáró világával szembeni küzdelemmé fajul, miközben saját magánélete is gyökerestül felfordul. Molnár T. Eszter biztos kézzel vezeti a filmszerűen kibomló cselekményt, és a kissé elnagyolt végkifejletet leszámítva a szöveg feszes és izgalmas. Ráadásul a negyvenes, életközépi válságban szenvedő férfiak belső vívódásairól is meglepő beleérzéssel képes mesélni. (Sz. I. P.)

Egy szupertitkos kutatócsoport, amely pszichotróp drog kifejlesztésén dolgozik a Kádár-kori Budapesten? Havasréti József regénye éppen amiatt kitűnő olvasmány, mert bebizonyítja, ami első hallásra hihetetlennek hat, alaposabban megfontolva mégsem annyira a reáliáktól elrugaszkodott. Különösen a füstszagú szoba-konyhák, kávéfoltos presszók és berozsdásodott erkölcsök jellemezte hetvenes években, amikor végtelen számú valóságváltozat volt forgalomban. A kaland- és a kémregény, a rémmese és összeesküvés-elmélet, a tudományos-fantasztikus és a dokumentarista stílus között egyensúlyozó kötet a szerző az Űrérzékeny lelkek című előző regényéből megismert eseménysornak egyetlen apró részletét mutatja be alaposabban. A végeredmény nagyjából olyan, mintha Truman Capote jegyezné le William S. Burroughs rémálmait. A hidegháború dialektikája azt tanította, az egyik oldalon hősök világolnak, túlfelől meg gyilkosok tanyáznak. Kelet-Európában azonban nemigen akadnak hősök, nélkülük márpedig különösen lassan vánszorog az idő. A Havasréti rajzolta esőáztatta, neonos, álmosító apokalipszisben nincsenek se jófiúk, se gonosztevők. Csak a szorongatottság fokozatai. (V. N.)

Szécsi Noéminál kevés kockázatvállalóbb kortárs magyar író alkot manapság. Bátran kísérletezik műfajokkal és stílusokkal, legyen szó paródiába hajló vámpírregényről vagy a hazai kommunista mozgalom ironikus fénytörésben történő újrabeszéléséről, netán az 1848–49-es szabadságharcos emigráció hányattatásainak pátoszmentes bemutatásáról. Regényvilágainak hitelességét komoly kutatómunkával alapozza meg, szövegei pedig nemritkán itatódnak át a fanyartól a gyilkosig terjedő irónia nagyon is komoly súlyával. Nagy ívű történelmi trilógiáját – A nyughatatlanok és A gondolatolvasó folytatásaként – idén zárta le Egyformák vagytok című regényével, amely a múlt helyett a jelen viszonyaiba – de a múlttal szorosra csomózott szálakkal gazdagítva –, konkrétan pedig két negyvenes értelmiségi nő életébe enged betekintést. A szabadszájú könyvkiadói jogásznő és a filmforgatáson szakértő labilis idegrendszerű történésznő sorsvonalai egyszerre fonják körbe a gyakran kimondottan kegyetlen és képmutató fővárosi értelmiségi színtereket, valamint adnak pontos és kíméletlen látleletet a felnövéssel járó illúzióvesztésről és a női kényszerpályákról. Az említett illúzióvesztés ráadásul nem csak ezeken a magánszinteken hiteles és tanulságos, a kötet ugyanis megállja a helyét nemzeti bukástörténetként is, mely a rendszerváltás álmainak csendes kimúlásának állít emléket. (Sz. I. P.)