Öt könyv, amiről még évekig fogunk beszélni

Világvége viccesen elmesélve, és drogmámorba áztatott szocializmus – 2017 legjobb olvasmányélményei.

Molnár T. Eszter Szabadesés című regényének megjelenése óta nem lehet már azon sajnálkozni, hogy magyar szerző nem képes nemzetközi színvonalú bűnregényt írni. Igaz, a cselekmény helyszínének és a történet szereplőinek nincs magyar kötődése – némi kelet-közép-európai vonatkozás azért akad –, hiszen a nyomozás egy németországi városban játszódik, kiindulópontja pedig a Heidelbergben dolgozó híres professzor, Walter Becker meggyilkolása. A tettes egyértelműen az erdélyi szász származású feleség, aki korábban drogos prostituáltként próbált túlélni a jóléti társadalom peremén. Egyedül a jól menő negyvenes ügyvéd, Peter Brenner kezd kételkedni ebben a forgatókönyvben, és kitartó nyomozása egyre inkább a helyi potentátok összezáró világával szembeni küzdelemmé fajul, miközben saját magánélete is gyökerestül felfordul. Molnár T. Eszter biztos kézzel vezeti a filmszerűen kibomló cselekményt, és a kissé elnagyolt végkifejletet leszámítva a szöveg feszes és izgalmas. Ráadásul a negyvenes, életközépi válságban szenvedő férfiak belső vívódásairól is meglepő beleérzéssel képes mesélni. (Sz. I. P.)

Egy szupertitkos kutatócsoport, amely pszichotróp drog kifejlesztésén dolgozik a Kádár-kori Budapesten? Havasréti József regénye éppen amiatt kitűnő olvasmány, mert bebizonyítja, ami első hallásra hihetetlennek hat, alaposabban megfontolva mégsem annyira a reáliáktól elrugaszkodott. Különösen a füstszagú szoba-konyhák, kávéfoltos presszók és berozsdásodott erkölcsök jellemezte hetvenes években, amikor végtelen számú valóságváltozat volt forgalomban. A kaland- és a kémregény, a rémmese és összeesküvés-elmélet, a tudományos-fantasztikus és a dokumentarista stílus között egyensúlyozó kötet a szerző az Űrérzékeny lelkek című előző regényéből megismert eseménysornak egyetlen apró részletét mutatja be alaposabban. A végeredmény nagyjából olyan, mintha Truman Capote jegyezné le William S. Burroughs rémálmait. A hidegháború dialektikája azt tanította, az egyik oldalon hősök világolnak, túlfelől meg gyilkosok tanyáznak. Kelet-Európában azonban nemigen akadnak hősök, nélkülük márpedig különösen lassan vánszorog az idő. A Havasréti rajzolta esőáztatta, neonos, álmosító apokalipszisben nincsenek se jófiúk, se gonosztevők. Csak a szorongatottság fokozatai. (V. N.)

Szécsi Noéminál kevés kockázatvállalóbb kortárs magyar író alkot manapság. Bátran kísérletezik műfajokkal és stílusokkal, legyen szó paródiába hajló vámpírregényről vagy a hazai kommunista mozgalom ironikus fénytörésben történő újrabeszéléséről, netán az 1848–49-es szabadságharcos emigráció hányattatásainak pátoszmentes bemutatásáról. Regényvilágainak hitelességét komoly kutatómunkával alapozza meg, szövegei pedig nemritkán itatódnak át a fanyartól a gyilkosig terjedő irónia nagyon is komoly súlyával. Nagy ívű történelmi trilógiáját – A nyughatatlanok és A gondolatolvasó folytatásaként – idén zárta le Egyformák vagytok című regényével, amely a múlt helyett a jelen viszonyaiba – de a múlttal szorosra csomózott szálakkal gazdagítva –, konkrétan pedig két negyvenes értelmiségi nő életébe enged betekintést. A szabadszájú könyvkiadói jogásznő és a filmforgatáson szakértő labilis idegrendszerű történésznő sorsvonalai egyszerre fonják körbe a gyakran kimondottan kegyetlen és képmutató fővárosi értelmiségi színtereket, valamint adnak pontos és kíméletlen látleletet a felnövéssel járó illúzióvesztésről és a női kényszerpályákról. Az említett illúzióvesztés ráadásul nem csak ezeken a magánszinteken hiteles és tanulságos, a kötet ugyanis megállja a helyét nemzeti bukástörténetként is, mely a rendszerváltás álmainak csendes kimúlásának állít emléket. (Sz. I. P.)