Lost in translation - Latarka Galéria
Kevés kelendőbb portéka akad napjainkban a nosztalgiánál. A politika éppúgy rátelepszik az emberekben meglévő hiányérzetre, mint a szórakoztatóipar, kihasználva reménytelen vágyódásunkat a „régi szép idők” iránt. A probléma persze nem is a témaválasztással, mintsem a manipulációval van: a sorok között adnák így el újrahasznosított termékeiket. Annál örömtelibb viszont, amikor a mindenkiben ott rejlő érzést nem a befogadó ellen fordítják, hanem a művészeti alkotás tárgyául teszik, több oldalról vizsgálva az összetett jelenséget. Ilyen a Latarka Galériában február 8-ig megtekinthető Lost in translation kiállítás is.
A címmel a portugál saudade és a román dor kifejezésekre utalnak: előbbi egy örökre elveszett személy vagy dolog iránti vágyódást, utóbbi a szülőföldünkhöz kapcsoló, láthatatlan köteléket jelenti. Éppolyan nehezen lefordíthatónak bizonyulnak, ahogy az egyénenként meglévő elvágyódás is más-más alakot ölt. A Hérakleitosz-idézettel felvezetett fotókiállítás arra tesz kísérletet, hogy az érzület magját ragadja meg, ez pedig dicséretes vállalásnak mondható. Persze ez olykor egyértelműbb képekkel történik, mint Gáldi Vinkó Andrea Homesickland-szériája esetében, míg Darab Zsuzsa fotói elhagyatott bolygók, kibányászott őskövületek érzetét keltik.
A legmegragadóbbnak Hegyháti Réka Metamorphosis-sorozata bizonyul, amelynek kiemelt darabja mintha csak a Twin Peaks világába kalauzolna. Van valami nyugtalanító az ábrázolt kislányok ürességről árulkodó tekinteteiben, a legemblematikusabb képen pedig modellje mintha csak egy halott világ romjain szemlélné a pusztítás eredményét. Ígéretes képek, Hegyháti fotóit mindenképp látni kell. (L. D.)
Hétköznapi (szuper)hősök - Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria
Miközben haladtam felfelé a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériához vezető lépcsőn, azon gondolkodtam, hogy van-e még egy ilyen éles ellentétpár, mint a hétköznap és a melléállított (szuper)hős. A kiállítás vezérgondolata némileg leszűkítette az értelmezési kört, miszerint hőstettet hajtanak végre azok a sokszor láthatatlan dolgozók, akik munkájukkal megkönnyítik az életünket. De ezen sem morfondíroztam sokáig, mert mire a kiállítótérbe értem, már azzal szembesültem, hogy mennyire beindította ez a két (és fél) szó a művészek és diákok fantáziáját. Igen, diákok, mert a tárlatra egyfelől az NDK, azaz Neue Debreczenische Kunst művészei, másrészt pályázó diákok küldtek be munkákat, illetve további alkotókat is hívtak. Így aztán tényleg eklektikus lett a tárlat, gyerekrajzokon és kollázsoltáron át a videoinstallációkig mindenféle műfaj megtalálható az emeleti kiállítótérben.