Lost in translation - Latarka Galéria
Kevés kelendőbb portéka akad napjainkban a nosztalgiánál. A politika éppúgy rátelepszik az emberekben meglévő hiányérzetre, mint a szórakoztatóipar, kihasználva reménytelen vágyódásunkat a „régi szép idők” iránt. A probléma persze nem is a témaválasztással, mintsem a manipulációval van: a sorok között adnák így el újrahasznosított termékeiket. Annál örömtelibb viszont, amikor a mindenkiben ott rejlő érzést nem a befogadó ellen fordítják, hanem a művészeti alkotás tárgyául teszik, több oldalról vizsgálva az összetett jelenséget. Ilyen a Latarka Galériában február 8-ig megtekinthető Lost in translation kiállítás is.
A címmel a portugál saudade és a román dor kifejezésekre utalnak: előbbi egy örökre elveszett személy vagy dolog iránti vágyódást, utóbbi a szülőföldünkhöz kapcsoló, láthatatlan köteléket jelenti. Éppolyan nehezen lefordíthatónak bizonyulnak, ahogy az egyénenként meglévő elvágyódás is más-más alakot ölt. A Hérakleitosz-idézettel felvezetett fotókiállítás arra tesz kísérletet, hogy az érzület magját ragadja meg, ez pedig dicséretes vállalásnak mondható. Persze ez olykor egyértelműbb képekkel történik, mint Gáldi Vinkó Andrea Homesickland-szériája esetében, míg Darab Zsuzsa fotói elhagyatott bolygók, kibányászott őskövületek érzetét keltik.
A legmegragadóbbnak Hegyháti Réka Metamorphosis-sorozata bizonyul, amelynek kiemelt darabja mintha csak a Twin Peaks világába kalauzolna. Van valami nyugtalanító az ábrázolt kislányok ürességről árulkodó tekinteteiben, a legemblematikusabb képen pedig modellje mintha csak egy halott világ romjain szemlélné a pusztítás eredményét. Ígéretes képek, Hegyháti fotóit mindenképp látni kell. (L. D.)
Hétköznapi (szuper)hősök - Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria
Miközben haladtam felfelé a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériához vezető lépcsőn, azon gondolkodtam, hogy van-e még egy ilyen éles ellentétpár, mint a hétköznap és a melléállított (szuper)hős. A kiállítás vezérgondolata némileg leszűkítette az értelmezési kört, miszerint hőstettet hajtanak végre azok a sokszor láthatatlan dolgozók, akik munkájukkal megkönnyítik az életünket. De ezen sem morfondíroztam sokáig, mert mire a kiállítótérbe értem, már azzal szembesültem, hogy mennyire beindította ez a két (és fél) szó a művészek és diákok fantáziáját. Igen, diákok, mert a tárlatra egyfelől az NDK, azaz Neue Debreczenische Kunst művészei, másrészt pályázó diákok küldtek be munkákat, illetve további alkotókat is hívtak. Így aztán tényleg eklektikus lett a tárlat, gyerekrajzokon és kollázsoltáron át a videoinstallációkig mindenféle műfaj megtalálható az emeleti kiállítótérben.
Van itt szocreál beütésű grafika a „munka hőséről”, mosogatószivacsokból készült kép, aranyozott háttérre festett, hiperrealista, rózsaszín mosogatókesztyű ikonszerű összhatással, papírhalak a Hős utcából, a panel ablakában csillagos sörrel lazító magányos Batman és olyan gyerekrajzok, amiknél sokszor kétszer is megnéztem, hogy valóban negyedikes, vagy éppen kilencedikes-e az alkotó.
David Bowie énekelte, hogy mindenki lehet hős, de csak egyetlen napra. Hát tessék: most elmorfondírozhatunk rajta, hogy miként élnek azok, akiknek nincs választásuk, mert minden egyes nap hősnek kell lenniük. Ugyan közöttünk járnak, de ha elmegyünk a Deák 17.-be biztosan észrevesszük őket. (T. Á.)
Cseh Tamás grafikái - Gross Arnold galéria
Ciao, Arnoldo! – gyakran köszöntötték így római törzshelyén, az Antico Caffe Grecóban az egyik legjelentősebb magyar grafikusművészt, Gross Arnoldot, így amikor 2014-ben belsőépítész fia, Gross András a Bartók Béla úton kávézóvá varázsolta egykori műteremraktárát, szinte magától értetődő volt, hogy a lengyel kultúrát népszerűsítő Gdansk kávézó szomszédja Arnoldo néven fogja kínálni a finomságait. Mindezek mellett adódott a lehetőség, hogy a termékeny alkotó, Gross Arnold művei ne egy szekrény vagy fiók mélyén rejtőzzenek.
A Nemzet Művésze 2015. január 22-én hunyt el, az Arnoldo emiatt Gross Arnold galéria néven is fut, és már rendezett kiállítást Kondor Béla, Amerigo Tot, Szabó Vladimir, Gajzágó Sándor, Szemethy Imre grafikáiból is. Mivel a galéria a névadójához híven a grafikai művészet elkötelezettje, fiatal magyar és külföldi grafikusoknak, illusztrátoroknak is kínál bemutatkozási lehetőséget.
Az idei január 22-e nemcsak a névadó halála vagy a kultúra napja miatt volt hangsúlyos, e napon lett volna Cseh Tamás hetvenöt éves. A képzőművészet valójában korábban volt jelen az életében, mint a zene: már általános iskolásként megmutatkozott a rajztehetsége, 1968-ban az egri Tanárképző Főiskola rajzszakán végzett, tíz évig rajztanárként dolgozott, a rajzolást sosem hagyta abba. A galériában március 3-ig látható kamaratárlaton minden korszakából láthatók rajzok, amelyek visszatérő szereplői a hangszerek és a nyíltszívű, természetszerető és bátor emberek: az indiánok. (T. G.)
Amikor a képből életre kel a mese - K.A.S. Galéria
A Fortepan és a Photoshop találkozása a lézernyomtató gyomrában. Így jellemezhetnénk Daradics Árpád Munkácsy-díjas képző- és áramművész munkáit, amelyekből a Bartók Béla úti K.A.S. Galériában láthatunk most ízelítőt.
Az Amikor a képből életre kel a mese című tárlatra látogatókat plexire vagy lemezre nyomott, újrakeretezett történetek várják. Daradics ugyanis – akár egy jövőből jött gézengúz – digitális szőttesekkel vonja be nyomatait, mitikus, groteszk, játékos rétegeket tapasztva így rájuk. A csészealjakkal, vadászrepülőkkel, lézerkardokkal megtoldott kompozíciók idézőjelbe teszik és átértelmezik a Monarchia korából származó életképeket. Mosolyt csempésznek a túlontúl komor helyzetekbe. A marosvásárhelyi alkotó hipnotizált fotográfiáin ezáltal megmozdul szinte a szokatlan színekbe öltöztetett múlt.
Daradics derűje felolvasztja a fagyott, ódon pillanatokat. Mintha Mikszáth mondana újra egy Tömörkény-novellát. Daradics csintalanul, képregényszerűen fogalmaz, bemozgatja a statikus helyzeteket. Formai asszociációival újrafényezi, feldíszíti az egykorvolt helyzeteket, az elpárolgott ünnepet csempészi így vissza a fakó terekbe.
Daradics fotoszürrealista. Egyszerű portrékat bolondít meg műfaji elemekkel, vagyis zsánert húz zsánerre, de épp így ér el egyedi összhatást. Magánmitológiává fogja össze, örökbe fogadja a töredékes múlt repeszeit. Arra mutatnak rá a munkái, hogy a múltunkból alig valamicskét tudunk csak, és hogy mennyire szörnyű és szórakoztató ez a nemtudás. (V. N.)
