Magyar nézőpontból keserű centenáriumhoz érkeztünk: száz esztendeje, az elveszített első világháború következményeként hullott szét az Osztrák–Magyar Monarchia s vele a történelmi Magyarország. Egy magyar történész figyelemre méltó pályázati összeget nyert el egy nemzetközi kutatásra, amely azt vizsgálja, hogyan zajlott 1918 után az utódállamokban az átmenet, az új hatalom kiépítése. Egészen pontosan: az állami kereteket szétzúzó változás mit jelentett a helyi közösségek, települések, kistérségek életében. Vajon megérett az idő arra, hogy a nemzeti nézőpontot (nézőpontokat) meghaladva folyjon tudományos diskurzus ebben a máig kényes kérdésben?
Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója szerint biztosan, ezért is pályázott az uniós finanszírozású Európai Kutatási Tanács (ERC) támogatására. A szigorú, kétlépcsős, mindenfajta politikai befolyástól mentes elbírálás után kimagasló összeget, kétmillió eurót nyert el a projekt, amelynek időtartama öt év, s amely új munkahelyeket is teremt. Hét új kutatói állás jön létre, a tervek szerint többet külföldi szakember tölt majd be. Horvát és cseh szakember már biztosan részt vesz a munkában, a román részvétel ellenben bizonytalan. A program tudományos tanácsadó testületének tagja mások mellett Catherine Horel francia történész, akinek nemrégiben jelent meg Horthy Miklósról szóló könyve.
– A vizsgálódás négy kérdésre fókuszál – hangsúlyozta Egry Gábor. Ezek az államépítés és az adott helyi társadalom viszonya; az elitek helyzete és a regionális tudat; a nemzetiségi kérdés; illetve a politikai viták a helyi nyilvánosságban. A kiindulópont természetesen a Monarchia összeomlása 1918 végén, amikor vidéken sok helyen maga az állami működés is megszűnt. A kutatás azt vizsgálja, hogy a helyi struktúrák, hálózatok hogyan kapcsolódnak ezután az új államok felépítéséhez. Míg Egry Gábor úgy véli, a nagypolitikai történéseket már alaposan feltárták, helyben van mit vizsgálni, ez a szint ugyanis lényegesen fontosabb, mint ahogy korábban gondolták. S az egész egykori Habsburg Birodalomra érdemes kiterjeszteni a kutatást, mert a folyamat mindenütt más és más módon ment végbe. A történész – aki Romániával foglalkozott behatóbban – felidézte az erdélyi önkéntes tűzoltóságok esetét, amelyeket a román központi hatalom irredentizmussal vádolt a húszas években. Bukarestet zavarta, hogy az etnikai viszonyok miatt ezekben a testületekben gyakran általános volt a magyar nyelv használata, ám a helyi közösségek – élükön a prefektussal vagy a polgármesterrel – tiltakoztak az ilyen támadások ellen.
Általában elmondható, hogy míg az akkori csehszlovák állam széles körű önkormányzati önállóságot adott, így kevésbé volt jellemző a megöröklött intézmények leépítése, addig Romániában tudatosan szűkítették a helyi intézmények mozgásterét, s egyértelmű volt ennek a kisebbségellenes éle. De ez a törekvés sokáig komoly akadályokba ütközött, a közigazgatás románosítása esetében például az állam kompromisszumokra kényszerült, így egy idő után feladta a hivatalokban a szóbeli magyarnyelv-használat elleni küzdelmet. A kultúra terén még érdekesebb és ellentmondásosabb volt a helyzet: a világháború örökségeként működött az állami felügyelet, a cenzúra, voltak tiltott könyvek. Sokszor azonban nehéz a tiltások és engedélyezések sorában logikát keresni; önkényes, kiszámíthatatlan döntések születtek. Így Prohászka Ottokár művei szabadon eljuthattak a magyar olvasóhoz. Az erdélyi magyar magaskultúra pedig a román középosztályra is nagy hatással volt.
Kérdésünkre Egry Gábor megjegyezte: Romániával és Csehszlovákiával ellentétben az akkori délszláv államban nem volt erős magyar középosztály, ami a helyi kisebbség helyzetét is meghatározta. Ezt az államot amúgy is belülről feszítette a szerb–horvát etnikai feszültség, a diktatórikus államvezetés legfeljebb a helyi politikába betagozódva adta meg az érdekkijárás lehetőségét az ottani magyarságnak.
A történész elmondta, hogy a 2022-ig tartó program keretében egyaránt szerveznek nemzetközi konferenciákat és középiskolai vetélkedőket, az angol nyelvű köteteket pedig minden érintett nemzeti közösség nyelvére lefordítják. Egry Gábor szerint a környező országok harmincas-negyvenes történészgenerációja intézményes kötöttségek nélkül is jól együtt tud működni. Azt a munkát azonban, amit a politika száz év alatt nem tudott vagy akart elvégezni a régióban, ők sem tudják átvállalni. Itt hívta fel a figyelmet arra, hogy a román politikát ma is az egységes nemzetállam eszménye mozgatja, ahogy 1918 után is. Ezért nem nyitott Bukarest például az autonómiatörekvésekre. Ám éppen ezért fontos az államépítés helyi nézőpontból való vizsgálata, azoknak a történéseknek a megismertetése, amelyek logikája eltér a hivatalos, központilag erőltetett felfogástól. Romániában számos ilyen történetet találni, s az átmenet kutatása azt is feltárhatja, hogy a konfliktusok mélyén nem mindig etnikai törésvonalak húzódtak: szakmai, osztály- vagy regionális alapú megosztottságra is számos példa akad.
A kutatás természetesen az újjászerveződő magyar államot is érinti, vizsgálandó például a helyi elitek helyzetének változása, a tisztviselői kar átalakulása. Van még teendő az elcsatolt területekről érkezett magyar menekültek esetében is, tisztázandó, hogy pontosan mi volt távozásuk mozgatórugója, illetve hogy illeszkedtek be az átalakuló társadalomba.
Egry Gábor végezetül azt hangsúlyozta, hogy a Habsburg Birodalom helyén létrejött új (nemzet)államokban nagyon is tetten érhető a Monarchia öröksége. És nem csak a helyi szinteket vagy az államapparátus állományát és működését, reflexeit tekintve. Románia, Csehszlovákia és a délszláv állam is egyfajta kis birodalomként működött, államépítésük bizonyos tekintetben gyarmatosítási kísérletként is felfogható. Egy ilyen folyamat pedig szükségképpen különféle intenzitású reakciókat vált ki a helyi közösségekből.
