Liszt Ferenc zongoraművész, zeneszerző személye valódi közép-európai közös nevező: édesapja magyar, édesanyja osztrák volt, de magáénak érzi szinte a teljes régió. Nem volt hát földtől elrugaszkodott gondolat születésének kétszázadik évfordulóján éppen róla elnevezni a korábbi Budapest Ferihegy nemzetközi repülőteret, így született meg a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2011-ben. Liszt Ferenc személyéhez számos emlék kötődik Magyarországon. A neki szentelt emlékmúzeum és kutatóközpont a budapesti Vörösmarty utcában áll, onnan nem messze, a róla elnevezett téren zongorázó alakja tűnik fel, igaz, zongora nélkül. A belvárosi ferences templomban tábla emlékezik meg arról, hogy „napi imájában itt emelte lelkét a Mindenhatóhoz Liszt Ferenc”. De létezik emlékhelye szülőhelyén, a ma már Ausztriához tartozó Doborjánban, valamint Bayreuthban is, ahol Wagnerék vendégeként érte a halál, illetve Liszt-múzeum működik Weimarban is.
Április első hetében nemzetközi repülőterünkön állítottak neki apró, egy tenyérnyinél éppen csak nagyobb szobrot. Bár a szobor műfajához alapvetően olyan képzetünk tapad, hogy hatalmas, több tonnát nyom, amit azok, akik a rendszerváltás előtt is éltek már, megerősíthetnek, ha maguk elé idézik azt a rengeteg, Leninhez kapcsolódó, illetve más egyéb hősi „műalkotást”, 2016-tól egyre több miniatűr szobor üti fel a fejét Budapest utcáin. A Bem rakparton áll a Nagy ho-ho-ho-horgász kukaca, nem messze tőle kis méretű, lekonyuló csövű tank. A Szabadság téren Breki, a béka vonja magára a bámészkodók tekintetét. Liszt Ferenc bőröndön ülő, összefont karral, átvetett lábbal mélázó alakját ugyanaz a Kolodko Mihály ungvári szobrász mintázta meg, aki a rakparti főkukacot, Brekit és a tankot is. Zongoristánk azt a benyomást kelti, mint aki maga is induló járatára vár. A közvélemény és a média jól fogadta a szobrot, elmarasztaló véleményt alig hallani, olvasni róla. Saly Noémi irodalom- és Budapest-történész, helytörténeti írások szerzője kérésünkre a következőképpen kommentálta a szobrot: „Azonnal kedvenc kukacom villant be, lám, nem véletlenül. Hogy Liszt óriás volt? Igen. De ilyen kicsiben is az. Hogy a reptér is? Igen. Pont ekkora benne az ember. (És a világmindenségben?) Hogy a pöttöm géniusz bőröndön gubbaszt? Hisz mindig úton volt. Útitársam, sorstársam, honfitársam, világpolgár Liszt Ferencem, most épp jössz, mész vagy maradsz? Maradj. Én meg fölteszem a Vándoréveket.”
Mélyi József művészettörténész sem állítja, hogy a műalkotással bármi gond lenne, de alapvetően nem lelkes a miniatűr szobrok terjedésétől. Kérdésünkre azt kérte, használjuk a Literán megjelent elemzését, abban a következőket írja: „A bronzszobor az öröknek vélt értékek letéteményese. Ezzel szemben a mai szobrocska elsősorban városi geg, szelfimotívum, átmeneti marketingelem; az emlékmű napi politikai érdekek homoklenyomata. A régi magasztos szoborállító szándék és a maradandó társadalmi hatást célzó vágykép ma már kibogozhatatlanul összemosódik az efemer városképi kivágásokkal, az »elsőre jó ötletnek tűnt« szemléletével. És nem önmagában a zsánerszobor vagy az aprócska geg jelenti a problémát, hanem a léptéktévesztés – egyetlen apró szobor vicces lehet, tíz vagy húsz már óhatatlanul kínos – és a szemléletek zavart keveredése.”
