Nem volt semmivel sem gazdagabb, igaz viszont, hogy nem volt rosszabb sem az idei mezőgazdasági és élelmiszeripari szakkiállítás, mint a legutóbbi. Azért nem volt rosszabb az OMÉK, mert idén nem volt annyira látványos főszereplő a bürokrácia és az állami pazarlás. Két évvel ezelőtt ugyanis az agrárminisztérium fő- és alhivatalai mutatkoztak be a mindenki másénál nagyobb fényárban úszó standokon, a kevés kistermelő pedig a pavilonok sötétebb zugaiban szerencsétlenkedett terményeivel. És azért nem volt gazdagabb, mert kistermelőkből láthatóan idén sem volt több. Érdektelenségük hasonló, mint két éve.
A szerény számú külföldi szereplő között nyugat-európait egyáltalán nem találtam, pedig a minőséget és a termelés hatékonyságát illetően biztosan van mit bemutatniuk. Volt viszont standja a Fülöp-szigeteki, kínai és japán vállalatoknak. A szűk szakmának szóló napokon túl, péntektől kezdve azonban a kínaiak standja valamiért tökéletesen kiürült. Ki volt írva ugyan 8-10 kínai vállalat neve, a pultokon azonban egyetlen kiállított tárgy vagy prospektus sem volt található róluk. Japán volt idén a díszvendég. Minisztereink valamilyen megállapodást is aláírtak, és japán vállalatok 8-10 standon mutattak be kóstolókkal együtt pár hagyományos japán terméket. De itt is kitetszett, hogy nem a japán cégvilág akarta élelmiszereivel, mezőgazdasági technológiájával elkápráztatni a magyarokat, hanem inkább arról van szó, hogy a távol-keleti ország ennél kevesebb protokollt egyszerűen nem engedhetett meg magának, ha már ő a díszvendég.
De így is nagyon érdekes a japán marhából, azaz a vagjú világszínvonalú húsából készült ételek bemutatója. Miközben fantasztikusan ízletes falatokat sütött egy japán szakács a közönségnek, ismertették azon hallatlanul profi körülményeket, ahogyan ezeket az állatokat tenyésztik, tartják és nevelik – a lehető legnagyobb szeretetben. Az állatjóléti kérdéseket nem lesajnálják vagy megmosolyogják, hanem pontosan tudják, hogy a méltatlan körülmények között nevelt állatok minősége elfogadhatatlan. A szakértő azt is elmondta, hogy az állandó minőség érdekében a vagjút nem keresztezik más fajtájú marhával, éppúgy, mint nálunk a mangalicát. Utóbbiban azonban tévedett, a mangalicát idehaza ugyanis leginkább keresztezik más fajtájú malaccal. A húsmarha vagjú húsa a világon talán a legjobb és a legdrágább – a japánok számára sem mindennapos csemege –, pedig a legfontosabb tulajdonsága épp az, amiért a magyar háziasszonyok elfordulnának tőle: zsíros. És minél márványozottabb, azaz a zsírszövetek minél inkább átszövik keresztül-kasul a húst, annál drágább. A vagjúból készített termékeket olyan termékkövető és minőségbiztosítási rendszerrel azonosítják, és ellenőrzik az útját, amelyről itthon csak papolunk. Két évvel ezelőtti eset, hogy egy magyar állami vállalat Kínába exportált egy marhahússzállítmányt. Megkérdeztük a termék eredetét a hatóságoktól, azonban nem árulták el, mely magyar gazdától származik a hús. Azaz idehaza hiába az élelmiszerek nyomon követhetőségének jogi lehetősége, ha az élelmiszerláncban valaki azt akarja, akkor az információ valójában el van zárva a fogyasztó elől. Japánban viszont még a kiskereskedelembe kiporciózott, nyers vagjútermékek csomagolásán is olyan vonalkód van feltüntetve, amely minden egyes vásárló számára értelmezhető, s amely alapján bárki pontosan azonosítani tudja azt a tenyészetet, ahonnan a hús származik. S míg a vagjú húsának minőségét egységes rendszerrel vizsgálják és minősítik egész Japánban, addig ez még a magyarországi boltokban kapható legdrágább hazai marhahúsnál sincs így.
Fazekas Sándor miniszter bejelentette, hogy több Kiváló Magyar Élelmiszer díjat is kiosztottak a vásáron. Közleményéből csak a lényeg hiányzik, az, hogy mely termékek kapták. Előbb-utóbb az is kiderül.
