Azt hiszem, a legnehezebb dolog művészetet tanítani. Úgy ösztökélni a nebulót, úgy késztetni őt végső soron szabadon alkotni, hogy előtte és közben el kell sajátítania azt a nehéz és csodálatos – vagy a számára akkor éppen elviselhetetlen – tudást, amelyet előtte már generációkon keresztül szükségesen vagy fölöslegesen, mindenesetre fölhalmoztak. Amely mindentől függetlenül ízlést, gondolkodást, látást, hallást, érzékelést és érzelmeket formál. Tudom, hogy a nyelvekhez, a matematikához, a fizikához, a természet- és társadalomtudományokhoz sem lenne szabad másként viszonyulni az oktatási intézményeknek, de figyelembe véve a gyakorlatot, az iskolát mint bizonyos elengedhetetlen kötelezettségek helyszínét, és a tudás elsajátításának összes hivatalos és nehéz körülményét, a művészetek oktatása mégis más, mint a többi. Azt hiszem, nehezebb minden másnál.
Ennél, ami talán még nehezebb, az egy művészeti iskola irányítása lehet, amely más fontos, közismereti tudás átadása mellett alkotó műhelyként is funkcionál, s amelyet állandóan fejleszteni kell. Ilyen a zuglói Szent István Zeneművészeti Szakközépiskola, amely esetében már nem csak műhelyről beszélhetünk. Amellett, hogy a diákok számára a mindennapi, izzasztó és mégis gyönyörűséget okozó oktatás és gyakorlás helyszíne, de kiállítóterem, színpad, hangversenyterem és stúdió is. Azaz a diákok a muzsika bemutatásának bármelyik területéhez – az alkotástól a koncertezésen keresztül a hangrögzítésig – sajátíthatnak el készségeket, közben a rendszeres koncertjeiken a hallgatóság, azaz a befogadók kézzelfoghatóan érzékelhetik, élvezhetik az oktatás teljesítményét. Ez a nagyszerű, nem túlzok, a világ élvonalába tartozó tudásközpont Záborszky Kálmán művész és pedagógus műve. A létrehozásához és életben tartásához nem kevés állhatatosság kellett és kell, hiszen neki és muzsikus családjának évtizedekbe tellett az, hogy e korszerű és barátságos intézmény ma olyan legyen, amilyen. Félreértés ne essék, itt most főként a tudást nem tandíjért megszerezhető magán- vagy alapítványi iskoláról van szó, hanem egy olyan állami intézményről, ahol a politika szerencsére évtizedeken át képes volt fölfogni, hogy ennek az iskolának Záborszky Kálmán kitartása, energiája, elhivatottsága szükséges, s hogy nélküle egyáltalán nem működne a csoda. Ő pedig az évtizedek küszködései alatt vehette volna könnyebben a hivatását, ám nemhogy ezt tette, de a saját intézményén túl az egész kerület zeneiskoláit bevonta a munkába, amelyekben saját maguktól is szintén komoly munka folyik, s amelynek eredményeként elképesztő méretben, akár több száz fős létszámban és csúcsminőségben adnak elő gigantikus műveket. Ha valaki valaha belépett a zeneművészeti iskola Columbus utcai épületébe, azonnal megérezte azt a hangulatot, amit szerencsés, ha egy intézmény áraszt magából. Ahol a másokhoz hasonlóan élő diákok folyosói beszélgetéseit hallva föltűnik, a mindennapi gondjaik megvitatásán túl mennyire szenvedélyesen kerül szóba egy-egy zenei probléma hatékony megoldása.
