Rántott pacal – Magazin-ajánló

Kényszervállalkozók a San Pedro rabjai, Balogh Boglárka a Love Commando esélyeiről, január elseje óta könnyebb visszaszerezni az elvesztett otthonokat a lakásmaffiától

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál! A most szombaton megjelenő közéleti-kulturális magazinunkban sok más mellett a következőkről olvashatnak.

Többféle értelemben is kényszervállalkozók a San Pedro rabjai

Áprilisban lesz öt éve, hogy egy bolíviai börtönben tartják fogva a magyar Tóásó Elődöt ítélet nélkül. Három társát, Rózsa-Flores Eduardót, a szovátai Magyarosi Árpádot és az ír Michael Martin Dwyert lelőtték a kommandósok egy azóta sem tisztázott ügy miatt. Lukács Csaba újra ellátogatott a világ egyik legfurcsább fegyintézetébe, ahol a raboknak kell eltartaniuk magukat, és még a börtöncella is pénzbe kerül.

Ez az ötödik utam Bolíviába (mindannyiszor Tóásó Elődhöz jöttem), de La Pazt egyszerűen nem lehet megszokni. A repülő 4100 méteres tengerszint fölötti magasságban tesz le, és bár az El Alto fennsíkról le kell taxizni a városközpontba, így sem kerülök 3600 méter alá. Egyszerűen kevés az oxigén, pár fokos lépcső megmászása után meg kell pihenni, de erőpróbának számít a zuhanyozás is. A nagyvárosnak (sokan tévesen gondolják La Pazt az ország fővárosának, holott ezzel a címmel Sucre büszkélkedhet) ráadásul nincs egyetlen vízszintes utcája sem, így a nem túl jó műszaki állapotban lévő autók ontják a füstöt a sok hegyre indulással, tovább rontva az oxigénhiányos levegő minőségét. A magas hegyi betegség ellen különben gyógyszerrel lehet eredményesen védekezni, no meg a minden szállodában bőkezűen kínált szárított kokalevéllel és -teával. Ezeket külön kérés nélkül felszolgálják a reggelihez.

Bár a hatóságok többször kijelentették, hogy a lassan öt éve börtönben lévő magyar férfit ugyanazon jogok illetik meg, mint a helyi rabokat, Tóásóra mégis speciális szabályok vonatkoznak. Emiatt első utunk az országos börtönparancsnokságra vezet Szilágyi Bélával, a Baptista Szeretetszolgálat igazgatójával, mert engedélyt kell kérnünk a látogatásra. Egy bolíviai rabot egyébként alanyi jogon naponta látogathatnak a rokonai, de mi külföldiek vagyunk. Legutóbb azt a választ kaptam a jogegyenlőséget firtató kérdésemre, hogy Elődöt is nyugodtan látogathatják bolíviai rokonai. Akkor neki nem voltak ilyenek, így eléggé értelmetlen volt a hatóság érvelése, de azóta megnősült, és ezek után La Paz-i illetőségű feleségét nem tilthatták ki a börtönből.

Tudjuk a rendet, az őröknél „véletlenül” ottfelejtünk egy kétliteres kólát, így hamarabb bejutunk, csak a kezemre pecsételnek és firkantanak valamit filctollal. Erre azért van szükség, hogy ugyanaz a személy jöjjön ki a látogatás végén, akit az őrök beengedtek. Az útlevél természetesen náluk marad, azt majd a látogatás végén adják vissza.

Amikor az utolsó zár is megnyílik, kosárlabdapálya nagyságú udvaron találjuk magunkat. Itt most nyár van, ezért a gazdagabb rabok napernyő alatt, saját asztalnál ülve beszélgetnek, miközben az ebédre várnak. Elődnek is bérelt helye van, és amíg vele beszélgetünk, többször is odajönnek a „pincérek”, vagyis rabtársak, hogy frissen facsart gyümölcslét, kokateát, kávét, süteményt kínáljanak fel nekünk. Bizonyos értelemben kényszervállalkozások ezek: fizetnek az őröknek, hogy bejusson az áru, nyilván az sem dolgozik ingyen, aki beszerzi odakint, és adót kell fizetni a börtönrészleg választott vezetőségének is. A fennmaradó összeg a haszon. Akinek nincs rokona, hogy eltartsa a börtönben, annak muszáj így megélnie. Kisbolt, mozgóbüfé, de még három kis étterem is van a kétszáz rabnak otthont adó részlegben. A nyolcrészleges börtönt egyébként négyszáz fogolyra tervezték, de jelenleg több mint kétezren laknak benne.

Itt egyébként mindenért fizetni kell. Elődnek havi nyolcvan dollárjába kerül a kétszer három méteres cella. Aki nem tud fizetni, az alhat a folyosón vagy az udvaron. Meg kell vásárolni az őrök jóindulatát, ha a feleség naponta be akar jönni. A törvény ugyanis csak heti két látogatást engedélyez, de pontos tarifájuk van (úgy kétszáz forint alkalmanként) az ezen felüli viziteknek.

Mi is úgy döntünk, hozzájárulunk elítélt barátunk önfenntartásához, és rendelünk egy-egy börtönebédet. Fel is szolgálják, még szalvéta is jár a tányér mellé. Nagyon finom földimogyoró-levest kapunk, és bár a főételtől tartunk egy kicsit (rántott pacal krumplipürével és salátával), végül az is ehetőnek bizonyul. Tíz bolivianóba, nagyjából háromszáz forintba kerül életem egyik legfurcsább gasztronómiai élménye egy hírhedt latin-amerikai börtönben. Ha nagyon akarnánk, desszertnek még kilencvenszázalékos tisztaságú kokaint is vehetnénk, grammját alig száz forintért. Itt készül a szomszédos börtönrészlegben, de természetesen nem élünk a lehetőséggel. (21., 34. oldal)