Elveszett zsonglőrök – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban írunk a brazíliai vébéről, a Facebook kísérletéről, a többnyelvű gyerekekről, és Jean-Claude Juncker megválasztásáról.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a húszoldalas mellékletet az újságárusoknál!

Hétköznapi kalandok Brazíliában

Hogy milyen volt Brazília a világbajnokság alatt? Az előzetes várakozásokkal, sőt félelmekkel szemben mindenekelőtt biztonságos. Igaz, ennek súlyos ára volt. A rendőrség – amely európai szemmel az állig felfegyverzett bakákat látva inkább katonai jellegű szervezet – tökéletes időzítéssel a világbajnokság előtt tüntetett jobb életkörülményekért, magasabb fizetésért.

Miután szinte az összes városban zavargások ütötték fel a fejüket (csak Salvadorban két nap alatt 38 embert öltek meg), a kormány nem tehetett mást, mint hogy engedett. Ennek eredményeként valamennyi világbajnoki helyszínen, minden sarkon rendőrök strázsáltak, s járőröztek folyamatosan az utcákon. A közúti balesetben életét vesztett argentin újságírót leszámítva nem is hallottam arról, hogy turistát, Brazíliában akkreditált személyt bántalmaztak, netán megfenyegettek volna. Persze volt, akit kiraboltak, de hát ez arrafelé az élet természetes része.

Jómagam egyetlen percre sem éreztem magam veszélyben, pedig előfordult, hogy az ajánlott szabályokat megszegve éjszaka egyedül sétálgattam. Külvárosi kocsmában ismerkedtem a mindennapok életével Rio de Janeiróban, sőt egyszer Recifében éppen a nyomornegyedek, a favelák népe sietett a segítségemre, segítségünkre.

Ez volt talán a legnagyobb kalandom Brazíliában – írja Novák Mikós. A többnapos esőzés következtében özönvíz árasztotta el az Egyenlítőhöz közel, az Atlanti-óceán partján fekvő, egyébként legkevésbé sem vonzó, turistacsalogató város egyes pontjait. Többek között a stadiontól a városközpontba vezető utat.

Órákon át vesztegeltünk, mígnem kollégámmal úgy döntöttünk, átkelünk a váratlan természeti jelenségként keletkezett tavon. Ami a lábszárig érő, langyos vízben nem is tűnt felelőtlen vállalkozásnak. Ám az elsőt második tó követte – már térdig, combközépig érő vízzel. Azon is átvergődtünk, de jött a mesebeli harmadik próba, csípőig, sőt helyenként mellkasig érő vízzel. A teljes technikai felszereléssel, laptoppal, telefonnal, fényképezőgéppel, pénztárcával a táskánkban ennek leküzdésére már nem tettünk kísérletet.

Ráadásul a váratlan csodára összesereglettek a környékbeli, hogy is mondjam, a társadalom perifériáján vagy még azon is túl élő emberek. Könnyedén megtehették volna, mégsem használták ki szorult helyzetünket. Ellenkezőleg, „szolgáltatást” kínáltak. Kiszuperált zsúrkocsi tetejére ültünk, amelyet ketten áttoltak a háromszáz méteres szakaszon. Az átkelés végét ráadásul egy kamion verte hullámok nehezítették. Ha barátaink úgy akarták volna, minden további nélkül beboríthattak volna minket a vízbe. Ehelyett úgy fordították a kocsit, hogy a hullám azon hosszában csapott át, táskánkat fejünk fölé emelve a felszerelésünk érintetlen maradt. S ezért a szívességért csupán tíz realt, mintegy ezer forintot kértek tőlünk.

Annyiért, amennyiért a sajtóközpontban fél liter vizet és egy kávét, netán egy szendvicset lehetett vásárolni, étteremben egy korsó sört kaphat az ember. Ebédet, vacsorát még kifőzdében sem.

Brazília a magyar pénztárcához – de még a némethez is – mérve drága ország. A mindenféle luxust nélkülöző, átlagos szállodai szoba ára durván harmincezer forint, de például Rióban egyszerű diákszálláson laktam egy szobában többedmagammal tizenöt ezer forintért. Egy különösképpen nem is kiadós tál étel egy itallal legalább háromezer forint, a taxisok is megkérik az árát, pláne, ha az idegen nincs tisztában a helyi viszonyokkal. Tapasztalatom szerint csak a kávé olcsó – és ízletes! –, a tömegközlekedés nagyjából ugyanannyiba kerül, mint nálunk, egy vonaljegy háromszáz forint.

Közhely, hogy a brazilok kedvesek és toleránsak. Többé-kevésbé ez így igaz. Ám sokszor inkább csak szeretnének segíteni, de a megoldáshoz vezető utat képtelenek végiggondolni. Szállodában előfordult, hogy képtelen voltam megértetni a recepcióssal, miért is szeretnék hivatalos számlát kérni.

Buszon – amelyek elképesztő számban és sűrűséggel közlekednek, de szinte kiismerhetetlenül, az útvonalat olykor önkényesen megválasztva – hiába mutattam a térképet útbaigazítást remélve, az embereknek többnyire fogalmuk sem volt, hogy éppen hol járunk. Ugyanakkor az időseknek, mozgássérülteknek, várandós kismamáknak külön színnel jelzett ülést biztosítanak, amit az utazóközönség a legnagyobb zsúfoltság ellenére is tiszteletben tart, sőt az említett csoportok tagjai boltban, bankban, mindenhol elsőbbséget élveznek.

Brazíliában az általános besorolás szerint fehérek, feketék, indiánok, valamint keverékeik, mulattok, meszticek és zambók élnek. Ám a valósághoz sokkal közelebb áll az a megfigyelés, miszerint a hófehértől az ébenfeketéig százhúsz árnyalatot különböztetnek meg. Bőrszíne alapján elvileg senkit sem sújthat előítélet, a mindennapokban mégis létezik diszkrimináció. Mindkét irányban.

A társadalomba betagozódott emberek nem pusztán sajnálattal, hanem megvetéssel tekintenek a nyomornegyedek millióira, akik – a nálunk tapasztalható gyakorlattal szemben érdekes módon – inkább a városok dombos részein állítják fel dibdáb otthonukat, olykor több tízezres önálló városrészt alakítva.

Másrészt a középiskolai, egyetemi felvételin a hátrányos helyzetűek előnyt élveznek. A Brazíliát feszítő ellentétek egyike, hogy az alap- és középfokú oktatásban a magániskolák erősek, a felsőfokúban viszont az állami egyetemek.