Sándor Mária, aki a Péterfy Sándor Utcai Kórház koraszülöttosztályán dolgozik – ő indította el az ápolók gyalázatos bérezése ellen tiltakozó úgynevezett fekete pólós mozgalmat –, azt mesélte, hogy a csoki, amelyet kap, általában úgy végzi, hogy odaadja valamelyik picike ápoltja testvérének, akinek a ruhájáról ordít a szegénység. A nővéreknek nincs idejük arra, hogy normálisan, evőeszközzel, ülve egyenek, csak rohanva kapnak be falatokat, ezért is van köztük annyi túlsúlyos. Jobb is, ha a betegektől kapott házi süti meg a csoki nincs kéznél.
Hajni ma 5.20-kor kezd: délelőtti csapatával, Ildi nővérrel és Kati ápolási asszisztenssel átveszi az éjszakás lányoktól az osztályt. A legtöbb beteg műtétre vár, „mindenki fel lett világosítva, vérnyomás rendben”, a többiek is jól vannak. A derengő hajnalban még csak szendergő alakok, a nap végére viszont nekünk is személyes ismerőseink lesznek. Most még van idő tisztességes kávézásra, a déli körre jócskán dél után lesz csak idő.
Hajni nyolcéves korában súlyos autóbalesetet szenvedett, darabokból rakták össze az orrát és az állát éppen ezen az osztályon, ahol most dolgozik. Akkor volt itt egy nővér, aki erőszakkal megtömte bőrös tejeskávéba tunkolt kiflivel az anyukája után zokogó kislányt, aki akkor elhatározta, ha megnő, nővér lesz, de nem ilyen. Nem is ilyen lett, pont ellenkezőleg: 2012-ben Aranyanyu Díjjal jutalmazták, amellyel az egészségügyben, oktatásban vagy szociális területen dolgozó nők sokszor láthatatlan munkáját ismeri el a Richter.
Rekordszámú, kilenc jelölést kapott, a mai napig nem tudja, kiktől, de egy biztos: élete végéig hálás lesz nekik, mert ez a díj kezdte felépíteni az önbizalmát. Hajni még a hagyományos négyéves középiskolai képzésben kezdett nővérnek tanulni, és utána szerezte meg a diplomás képesítést. Kérte, írjam le Klári néninek, az első ápolástan-oktatójának a nevét, akitől a legfontosabbat tanulta: minden beteggel úgy kell bánni, mintha a legszeretettebb hozzátartozója volna!
