Akik a kezünket fogják – Magazin ajánló

Akik a kezünket fogják; Szepsy István a páratlan furmintról, a szőlő eltartóképességéről és a tőke döntéséről; az Admiral Nahimov medencéje.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse hétvégén a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.

„Nem fogsz meghalni! Meggyógyítunk, ne félj!”

Akik a kezünket fogják

Mindenki tudja ebben az országban, hogy mi történik az egészségügyben, csak homokba dugjuk a fejünket – írta néhány hete egy publicista. Nem volt igaza. Csak azok tudják igazán, hogy milyen emberfeletti küzdelem folyik a kórházak falain belül azért, hogy megfelelő ellátást kapjanak a betegek, akik ott töltik dolgozóként az életüket. Ehhez nem elég néha betegnek lenni. Mi csak egy napot töltöttünk Kovácsné Tóth Hajnalka nővérrel, de életünk végéig mélyen tisztelni fogjuk az ápolókat.

Lehet, hogy ez a riport sem mutatja meg minden fonákját a magyar egészségügynek, mert olyan riportalanyokat és ápolócsapatot kerestünk, akik kedvesek, szeretik a munkájukat, és öröm velük lenni. Így találta meg Kovácsné Tóth Hajnalkát és az Orosházi Kórház fül-orr-gégészeti osztályát Farkas Adrienne. Tudjuk, vannak kiégett és keserű nővérek is, szerencsére az orosháziak nem ilyenek. Még akkor sem, ha egy nap nem nyolc óra munkaidő egy ápoló számára, hanem 12 óra vagy még egy kicsit több is.

Egy műtétes napot választunk a közös munkához. Hajni 38 éves, csinos, nevetős, a Békés megyei Nagyszénáson lakik. Ezen a reggelen is négy óra előtt kelt, elkészítette a reggelit a férjének és tízéves Panna lányának, elbiciklizett a buszhoz, hogy aztán állva zötykölődjön Orosházáig. Egy főnővér ugyanis nem engedheti meg magának azt, hogy kocsival járjon dolgozni, mert az havi húszezer forintba kerülne, így meg csak kétezerbe. Férje közlekedési mérnök a vasútnál, kettejük jövedelme éppen arra elegendő, hogy tisztességesen megéljenek, de a menő kávéfőzőt vagy a mosogatógépet már ajándékba kapták. Hajni 140 ezer forintot keres főnővérként, alacsonyabb beosztású kollégái ennél kevesebbet. A nővérek nem is értik, ki és milyen paraszolvencia ellen harcol, mert ők olyat évek óta nem láttak, hacsak nem csokit vagy kávét. Maximum.

Sándor Mária, aki a Péterfy Sándor Utcai Kórház koraszülöttosztályán dolgozik – ő indította el az ápolók gyalázatos bérezése ellen tiltakozó úgynevezett fekete pólós mozgalmat –, azt mesélte, hogy a csoki, amelyet kap, általában úgy végzi, hogy odaadja valamelyik picike ápoltja testvérének, akinek a ruhájáról ordít a szegénység. A nővéreknek nincs idejük arra, hogy normálisan, evőeszközzel, ülve egyenek, csak rohanva kapnak be falatokat, ezért is van köztük annyi túlsúlyos. Jobb is, ha a betegektől kapott házi süti meg a csoki nincs kéznél.

Hajni ma 5.20-kor kezd: délelőtti csapatával, Ildi nővérrel és Kati ápolási asszisztenssel átveszi az éjszakás lányoktól az osztályt. A legtöbb beteg műtétre vár, „mindenki fel lett világosítva, vérnyomás rendben”, a többiek is jól vannak. A derengő hajnalban még csak szendergő alakok, a nap végére viszont nekünk is személyes ismerőseink lesznek. Most még van idő tisztességes kávézásra, a déli körre jócskán dél után lesz csak idő.

Hajni nyolcéves korában súlyos autóbalesetet szenvedett, darabokból rakták össze az orrát és az állát éppen ezen az osztályon, ahol most dolgozik. Akkor volt itt egy nővér, aki erőszakkal megtömte bőrös tejeskávéba tunkolt kiflivel az anyukája után zokogó kislányt, aki akkor elhatározta, ha megnő, nővér lesz, de nem ilyen. Nem is ilyen lett, pont ellenkezőleg: 2012-ben Aranyanyu Díjjal jutalmazták, amellyel az egészségügyben, oktatásban vagy szociális területen dolgozó nők sokszor láthatatlan munkáját ismeri el a Richter.

Rekordszámú, kilenc jelölést kapott, a mai napig nem tudja, kiktől, de egy biztos: élete végéig hálás lesz nekik, mert ez a díj kezdte felépíteni az önbizalmát. Hajni még a hagyományos négyéves középiskolai képzésben kezdett nővérnek tanulni, és utána szerezte meg a diplomás képesítést. Kérte, írjam le Klári néninek, az első ápolástan-oktatójának a nevét, akitől a legfontosabbat tanulta: minden beteggel úgy kell bánni, mintha a legszeretettebb hozzátartozója volna!

Az első jó vagy rossz példa mindenkinek meghatározó. Napokkal később, mikor Sándor Máriával beszélgettünk, ő is mondott egy nevet: Csányi Éváét, aki a Szabolcs utcai kórházban tanítgatta, és nem nevette ki, mikor meghőmérőzte a halottat, és kipukkasztotta a vénát.

Hajni úgy került ki a főiskoláról 22 évesen, hogy minden fontos dolgot tudott: szúrni, katéterezni, gyereket ápolni. A mai képzés már nem ilyen gyakorlatközpontú, mindent meg kell tanítani a fiataloknak, akik még használható gyógyszertani ismereteket sem szereznek.

– Nem az volt a nehéz, hogy a fogásokat megtanítsam, hanem a szemléletet – mesél Hajni még a hajnali nyugalomban arról az időszakról, mikor Dórit, az osztály legfiatalabb nővérkéjét tanítgatta. Egyszer komolyan Dóri lelkére kellett beszélni, de meg is lett az eredménye.

(Farkas Adrienne riportja, 17., 20. oldal)