Ünnepelt gyász – Magyar Nemzet Magazin-ajánló

Kilencvenöt éve írták alá a trianoni diktátumot. Lehet-e ellenségből barát a magyar kisebbség?

Bevallom, hogy akkor is és most is heveny utálattal tekintek arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan mindent leromboltak, és nem alkottak semmit.

(Harold Nicolson, Nagy-Britannia képviselője az 1919-es párizsi békekonferencia csehszlovák határt kijelölő bizottságában.)

Ázsiai barbárok, dákorománok megnyomorítói, sok ezer éves birodalmak meggyalázói, múltban ragadt kesergők, örök irredenták – nem éppen hízelgő kép él a magyarságról az utódállamok népeinek képzeletében. Persze ezeket a rémképeket nyilvánvalóan politikai érdek évszázadokon át táplálni és egész rendszereket alapozni rájuk. Körképünk arról, hogyan látnak bennünket Trianon kedvezményezett népei.

Szörnyű bűntény rázta meg Kolozsvárt a napokban. Még a sokat látott nyomozókat és a bűnügyi tudósítókat is valósággal letaglózta e példa nélküli, brutális cselekmény. Történt ugyanis, hogy a kincses város egyik belső zugában, ahol előszeretettel gyűlnek össze a félvilági figurák, a füstös vendéglők mélyén, ahol, mint a szakértő fogalmaz, a belépés díjtalan, de a kilépés bizonytalan, egyszóval azokban az éttermekben, amelyek előszeretettel vonják ki magukat az erkölcs és a jó ízlés hatálya alól, bizarr dolgot tettek a vacsoravendégek tányérjára. Messziről ínycsiklandozó flekkennek és rántott húsnak tűnt – zsíros szegélyén azonban valami rettenetes cafat rezgett.

Rettenetesen ismerős cafat. Ha az ember közelebb hajolt, döbbenten láthatta, hogy nem más az, mint maga a Székelyföld a rántott hús keleti, valamint Horvátország a délnyugati határvidékén! Bizony, ott volt a karajok csillogó barázdáiban Csíkszereda, Nagyvárad, Zágráb, de még Fiume is jól kivehetően.

A Napoca News jó szimatú, ám biztonsági okokból névtelenségbe burkolózó cikkírója szerint ugyanis Kolozsvárott Nagy-Magyarország alakú rántott hússal inzultálják a románokat. A magyar vendéglősök a szeparatista harcnak ezt a módját választják, tehát joggal merül föl a kérdés – így a leleplező írás szerzője –, hogy mikor pompáznak majd piros-fehér-zöld színekben a szeszes italok is

Sajnos a fenti jelenség nem vicc, hanem a határon túli magyar világ hús-vér valósága. Keleti abszurd, mely kutyafejű magyarokban, „ezeréves határokat formázó” flekkenekben és ennél jóval kártékonyabb vérvádakban mutatkozik meg. Úgy tűnik, a történelmi Magyarország képe ott lebeg mindenhol, ahová szeleteltek, daráltak a területéből – 95 évvel a trianoni békediktátum aláírása után talán még ijesztőbben, mint valaha.

Mintha az utódállamokat ma is az a rettegés tartaná ébren és érdekszövetségben, hogy a Kárpát-medencében bármikor visszaállhat „a magyar faj brutális és mesterséges uralma” – ahogy egy magyarimádattal nem igazán vádolható skót történész, Robert William Seton-Watson fogalmazott a múlt század elején.

De persze e szabálytalan rántott hús alakú királyság – avagy e szabálytalan királyság alakú rántott hús – víziója ott lebeg bennünk, magyarokban is. Sokakban kínzó, mert elérhetetlen ínyencségként, sokakban mindent meghatározó elrugaszkodási pontként, az önazonosság alapelemeként, sokakban eltorzulva, rossz reflexekkel társulva vagy csillapíthatatlan, maga körül mindent fölemésztő nosztalgiaként. Vagy egyszerűen csak vegytiszta történelmi tudásként és tanulságként. Másokban meg lerázhatatlan fátumként. Nos, e mások a „határon túli” magyarok. És a határainkon túli románok, ruszinok, ukránok, szerbek és szlovákok, horvátok és szlovének, csehek és osztrákok: az egykori Osztrák–Magyar Monarchia utódnépei. Akik nem felejtenek. Sőt, sokkal eltökéltebben és rémültebben emlékeznek, mint mi.

De végső soron mind ugyanazt a tányért üljük körül – csak különböző szájízzel.

Hogy ne csupán vízióink és lázálmaink legyenek egymásról, ez évszázados törekvése a közép-európai értelmiségnek. Kis nemzetek együttműködéséről, Duna menti népek konföderációjáról, közös „magyar, oláh, szláv bánatról” kovácsol terveket és álmokat ez a réteg.

(Folytatás a Magyar Nemzet Magazin 22–23. oldalán.)