Mindez azonban semmit nem kisebbít Auschwitz skandalumán, s azon a történelmi vétken, ami a magyar államot terheli saját polgárainak kiszolgáltatása, meggyilkolásukban való bűnrészessége miatt. Jómagam, aki a történtek után tizenhét évvel születtem, akkor is szégyenkezem emiatt, ha nemzeti szabadelvűhöz illően hiszem, hogy nem létezik történelmi áteredő bűn. Keresztényként pedig a hit, remény és szeretet oldalvizén esélyt kell adnom a megbocsátásnak is: hogy a kollektív bűnösség teóriáját nem a megbocsáthatatlannak tartott kollektív bűn tételével lehetséges kiegyensúlyozni.
Látom a fundamentalista liberalizmus zavarát is: miközben a faji és osztályőrületek ellenében az egyedül üdvözítő individualizmusban látja a kiutat (eszerint nem volna különbség a Donnál elesett baka, a megfagyott munkaszolgálatos és az auschwitzi gázkamrában megölt deportált életáldozata között), mégis behódol bizonyos tabukényszereknek. Miközben mindenkinek egyszeri élete és halála van, ez a szemlélet megkülönböztet faji és osztályalapú tömeggyilkosságokat; engedményt tesz a kiválasztott népek teóriájából levezetett kiválasztott népirtás tanának. Holott még a hevenyészett párizsi felvonulás is nyilvánvalóvá tudta tenni: az áldozat és áldozat közötti különbségtétel a bűnösség öntörvényű „adagolásához” vezet: ki az, aki megérdemelte a sorsát, és milyen mértékben? Ilyenkor bemegyünk a gyilkosok utcájába.
A hetven esztendő felezőidejében érettségiztem, s megadatott egy olyan magyartanár, aki egyszerre adta a kezembe Illyés Gyulától a Puszták népét, valamint dr. Nyiszli Miklóstól a Mengele boncolóorvosa voltam című memoárt. Mindkettő megrázott, bár más-más okból. Nem mondta Takács József tanár úr, de alighanem az lehetett a szándéka: lássam, honnan származnak a XX. század megosztottságai és meghasonlásai: mi mindent örököltünk, ami nem látszik a létező szocializmus viszonyai között. Jószerivel a „holokausztirodalom” is elenyésző volt még – a már-már szenvtelen lágerleírás letaglózó erővel hatott, hiszen átélhetővé tette a borzalmat. Mint Nyiszli doktor fogalmaz: „Alulírott, a 8450 tetoválási számot viselő KZ-fogoly, e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyeknek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el. Mint az auschwitzi krematóriumok I. orvosa, számtalan boncolási és törvényszéki orvostani jegyzőkönyvet szerkesztettem és láttam el tetoválási számom kézjegyével. Ezen okmányokat főnököm, dr. Mengele ellenjegyezte, így lettek általam, a Berlin-Dahlem Institut für Rassenbiologische und Anthropologische Forschungen címén a világ egyik legelőkelőbb orvosi fóruma számára postázva. ( ) Nem író, orvos voltam, midőn a minden képzeletet fölülmúló borzalmakat átéltem, és most, midőn leírásra kerültek, nem a riporter, hanem az orvos tollával írtam meg azokat. Kelt Oradea–Nagyvárad, 1946. március havában.”
