Most legalább dolgozni fognak – lehetett hallani kaján megjegyzéseket a reformok bimbózásakor olyan emberektől, akiknek halvány fogalmuk sincs, milyen komoly, fárasztó, lelkileg-szellemileg megterhelő a tisztességes, a hivatását komolyan vevő, magát értelmiséginek tekintő tanár munkája. Az intézkedéseket, úgy tűnik, nem a segíteni akarás, hanem a számonkérés vágya, a nyomon követés szándéka szülte. A tanár tartózkodjék például az iskolában akkor is, ha éppen nincs órája, s írja be a központilag rendszeresített formanyomtatvány rubrikáiba, mivel tölti az időt munkahelyén!
A totális állami bizalmatlanság korába léptünk volna? Meglehet. Mindenesetre a gyanakvás a pedagógusok mellett kiterjed az iskolákra is, amelyek fölé ezerkarú, lajhármozgású hivatalt állítottak, a Kliket (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ), amely az igazgatók, végső soron az oktatási intézmények önállóságát korlátozza értelmetlenül, hiszen helyben könnyedén megoldható feladatokat, jogköröket helyeztek át a központba.
Kétségtelen, hogy a pedagógusok közt nem egy link, a megúszásra berendezkedő kolléga is van. A többséget azonban nem ők alkotják. A kormányzat radikális intézkedései viszont a túlmunkával elsősorban azokat sújtják, akik rendkívüli lelkiismeretességgel, igényességgel készülnek óráikra, s mellette családanyák, édesapák. A bizalmatlanság kontraproduktív módon leginkább őket teszi tönkre.
