Gyanús tanárok

Szépelgünk. Kipipáljuk ezt az ünnepet is, röpködnek a frázisok.

Pethő Tibor
2015. 06. 07. 9:27
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ám a pedagógusnap valójában nem alkalom, inkább ürügy, hogy évente egyszer kötelező lózungokkal kedveskedjünk nekik, s legalább szavakban jóvátegyük mindazt, amit év közben kis lenézéssel rájuk szórunk.

Vannak szerencsére üdítő kivételek. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere közéjük tartozik. Igaz, ő legalább nem képmutató; az ünnepen sem rejti véka alá véleményét, legfeljebb díszcsomagolásban, tapintattal tálalja a nagyközönségnek. „Jó tanárnak lenni lehet, hogy eddig luxus volt, de mostantól kötelező” – jegyezte meg a tavalyi pedagógusnapon, amikor az Eötvös Loránd Tudományegyetemen elismeréseket adott át.

Nagyítóval kell keresnünk tehát a jó tanárt, juthatunk a mondat nyomán a következtetésre. Persze fogalmazott nyíltabban is a miniszter, igaz, akkor nem volt ünnep. Egy 2012. őszi gödöllői szoboravatáson, a szakszervezet által felröppentett iskolai munkabeszüntetés előtt például arról beszélt, hogy „a pedagógusok nem akarnak dolgozni”. Inkább sztrájkolnak. Tekintsünk el attól, hogy ildomos-e egy kormányembernek a sztrájkjogot, ha közvetve is, de kétségbe vonni, s maradjunk a pőre kijelentésnél! Balog Zoltán utóbb a kimerültségére hivatkozott, s elnézést kért, valami mégis jóvátehetetlenül elromlott. Egyrészt a kifakadó fáradt őszinteség hitelesebb a fennhangon kimondott pardonnál, másrészt nem tekinthetünk el a szomorú ténytől, hogy a „szerencsétlen mondat” egybevág nemcsak a „jó tanárnak lenni luxus” tétellel, hanem a kormányzatnak a tanerők életét megváltoztatni kívánó döntéseivel is. A lenézés, a gyanakvás megüli a mindennapokat. A pedagógustársadalom elismertsége, tekintélye rendkívül alacsony, tegyük hozzá, többnyire rajta kívül álló okok miatt. Ezért sem szerencsés, ha a mindenkori kormányzat meggondolatlanul csak olajat önt a tűzre.

Mondom, maguk az utóbbi néhány évben kihirdetett jogszabályok sem erősítik a tanárok helyzetét.

A Fidesz előző mandátuma idején megteremtett pedagóguséletpálya-modell nyitányaként gyakorlatilag felemelték a pedagógusok óraszámát, s a fizetésnöveléssel együtt megszüntették a helyettesítésért, a túlóráért arányosan járó pluszpénz juttatását. Nem árt, ha tudjuk, a többletbér súlyosabb terhekkel jár együtt. S a sajnálatos tényt se feledjük, hogy a kéz, amelyik ad, a következő mozdulattal el is vesz. Nem csak a helyettesítési és a túlóradíjak megkurtításával. A tanároknak az új rendszer szerint bizonyos időközönként kötelező továbbképzéseken részt venniük – a saját költségükön. Az okítás díja nemritkán a százezer forintot közelíti. Az hozzám eljutott első beszámolók elkeserítőek: pedagógiai módszerekről olyan szakértők terjesztik az igét, akik évtizedek óta nem álltak katedrán, s legfeljebb halvány emlékeik lehetnek a tanári munkáról. Hogy mindemellett a szaktárgyi továbbképzés mire használható s mire nem, arról korai lenne nyilatkozni. Tény viszont, hogy olykor a diákká vedlett pedagógusok javítják ki zavartan, kellő tisztelettel újdonsült oktatóik tárgyi tévedéseit.

Most legalább dolgozni fognak – lehetett hallani kaján megjegyzéseket a reformok bimbózásakor olyan emberektől, akiknek halvány fogalmuk sincs, milyen komoly, fárasztó, lelkileg-szellemileg megterhelő a tisztességes, a hivatását komolyan vevő, magát értelmiséginek tekintő tanár munkája. Az intézkedéseket, úgy tűnik, nem a segíteni akarás, hanem a számonkérés vágya, a nyomon követés szándéka szülte. A tanár tartózkodjék például az iskolában akkor is, ha éppen nincs órája, s írja be a központilag rendszeresített formanyomtatvány rubrikáiba, mivel tölti az időt munkahelyén!

A totális állami bizalmatlanság korába léptünk volna? Meglehet. Mindenesetre a gyanakvás a pedagógusok mellett kiterjed az iskolákra is, amelyek fölé ezerkarú, lajhármozgású hivatalt állítottak, a Kliket (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ), amely az igazgatók, végső soron az oktatási intézmények önállóságát korlátozza értelmetlenül, hiszen helyben könnyedén megoldható feladatokat, jogköröket helyeztek át a központba.

Kétségtelen, hogy a pedagógusok közt nem egy link, a megúszásra berendezkedő kolléga is van. A többséget azonban nem ők alkotják. A kormányzat radikális intézkedései viszont a túlmunkával elsősorban azokat sújtják, akik rendkívüli lelkiismeretességgel, igényességgel készülnek óráikra, s mellette családanyák, édesapák. A bizalmatlanság kontraproduktív módon leginkább őket teszi tönkre.

Ezek után már szinte megkérdezni is felesleges: ünnepelhetünk-e? A pedagógustársadalom érdekérvényesítő képessége kifejezetten gyenge: önmagáért nem tud kiállni, fizetése kevés. Legalább mi ne rugdossuk őket!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.