Lélek? Ugyan már!

A lélekvesztés egyáltalán nem fél éve történt. Sokkal régebben. Tizenhárom éve, a bukott választás után.

A lélekvesztő helyzet ugyanakkor nem volt nagyon feltűnő öt évvel ezelőtt. Egyrészt azért nem, mert a „kommunisták” brutális legyőzése régi polgári cél volt, s a siker lelkesített egy darabig. Aztán a bugyuta retorika mellett született egy sor jó döntés, amelyeket be lehetett illeszteni a polgári modellbe is. A családi adózás, például. A nyilvánvaló szakadék pedig, amelynek szélére a szocialisták és szabad demokraták kormányozták az országot, indokolttá tehetett unortodox húzásokat, amelyek mögött persze majd mindig ott volt az önös politikai cél, de azért a közérdek is. A szuverenitásért folytatott harc jó kis kerettörténetnek bizonyult, illett bele az IMF-elűzés, a multik különadója, a Brüsszellel folytatott csatározások, a rezsicsökkentés. Az autópályák közben nem épültek olcsóbban, csak éppen az akkor kormányközelinek számító cég építette őket konzorciumokban, a „nemzeti” szó tartalmát kilúgozó dohánybolti rendszer is egy haveri dohánygyárnak kedvezett, de alsó szólamként még ezeket is bele lehetett szuszakolni a „nemzeti nagytőkésekről” és a szuverenitásról szóló kantátába. Ráadásul volt teljesítmény: újabb brutális eladósodás és durva megszorítás nélkül sikerült elsasszézni az államcsőd lehetősége mellől, sőt az államkincstár felelőtlen kirámolása nélkül sikerült csökkenteni a népek kiadásait.

Ezért aztán a választók legnagyobb kisebbségét (azzal lehet választást nyerni) nem érdekelte, hogy kiadtuk a baltás gyilkost. Pedig kiadtuk. Kiadták. Szóval a lélek már régen elveszett. Az elmúlt egy évben valami egészen más tűnt el. Az a keret, amelybe a mégoly önérdekű valóságelemek beilleszthetők s közérdeknek láttathatók. Most, amikor leállítanak egy részben már megépült autópályát, s inkább veszni hagynak milliárdokat, csak mert a miniszterelnök harcot vív egykori fegyvertársával, közérdekről nyilván nem lehet szó. Próbálkoznak persze, hogy ki kell szabadulni a gazdasági nyomás alól, de ez most gyenge. Az eddigi kedvenc építőcég helyett ugyanis jön egy másik kedvenc, mostantól az nyer a pályázatnak hazudott lezsírozásokon. Új média épül, csak most más magánzsebekbe kell majd tömni a zsozsót. Már nem is nagyon titkolják, hogy pártmédiaként, kormányszócsőként akarják használni a közpénzből fenntartottat. Az, hogy lelkük a szakmáknak is van – ugyan, kérem.

A rombolás és az új struktúrák kialakítása után pedig éppen a tartalom hiányzik. Nem csak az M1-en. Ott a közoktatás. Központosították. Rendben. De mitől lesz versenyképesebb a jövő nemzedék? Hogyan kell matematikát tanítani a XXI. században? Ezekre nincsenek válaszok. Pedig ez lenne most a feladat, ám ehelyett hatalmi harcok és önkényes ötletelések követik egymást. A „kik vagyunk, merre tartunk?” kérdésre nincs már fideszes válasz. A kelet–nyugati szédítő pörgés is elvitte az irányt. Úgy, hogy közben a tabukat is sikerült lebontani. A Fidesz nem tehet szemrehányást a Jobbik nagy Moszkva-barátságáért, ahogy tehetett annak idején a szociknak. Csak az újnácizmus tabuja maradt: nem véletlen, hogy Vona Gábor vaskefével igyekszik ledörzsölni pártja tagjairól az SS-tetkót. Ha sikerül neki, mi is lesz az eredmény? Ott fog állni fehér ingben, amelyre nem fröccsent még a kormányzás sara, s ugyanazt mondja nagyjából. Ráadásul még pocakja sincs.

S hogy a szabad, teljesítményelvű, hagyományaira büszke, múltjával tisztában lévő, de jövőbe tekintő polgári Magyarország számára három év múlva lesz-e jó választási lehetőség? Nem tudom. Azt tudom, hogy ma nincs.

A szerző a Mandiner főmunkatársa