Érdekes népmozgalmi adatokat közöl mostanság a Központi Statisztikai Hivatal. A legutóbbi szerint az év első öt hónapjában közel hat százalékkal több gyerkőc született, mint egy évvel korábban, de az első négy hónap adatai is örömre adhatnak okot. Ugyanakkor a összkép – ahogyan az a Demográfiai Portré bemutatóján is kiderült – mégiscsak siralmas.
Viszont az is siralmas, hogy ennek apropóján a Népszabadság jegyzetírója az aktuális kormányzatot macerálja. Persze nem a macera ellen van kifogásom, pusztán ennek alapját kifogásolom. A kolléganő indirekt módon kéri számon a valóban tragikusan alacsony, mindössze nyolcvannyolcezres születésszámot Orbánékon. Felsorol számos, egyébként a gyermekvállalással kapcsolatos döntéseket valóban befolyásoló tényezőt. Ugyanakkor a társadalmi létezés minőségét mindenkor szabályozó bizalmi hálót nem említi meg. De azt sem, hogy a korábbi kormányokkal szemben Orbánék legalább érzékelik a bajokat.
Egy társadalmat döntéseiben nem pusztán a materiális, de a szimbolikus javak elérhetősége és minősége is befolyásol. Ha mindkét mező erősen sérült állapotban van – aminek gyökerei minimum a rendszerváltásig nyúlnak vissza –, akkor érthetetlen a pozitív változások számonkérése akár még egy ciklus alatt is. De a témánál maradva, a családtámogatási rendszer fabrikálása rendkívül kényes kérdés. A támogatások körének megszorító jellegű átalakítása – ezt láthattuk Bajnaiék döntései nyomán – a születések számában is megnyilvánul, grátiszban a rendszerben való bizalomnak is lőttek.
Az elmúlt három évben a volt szocialista országok többségében és a nyugat-európai országokban is csökkent a termékenység, ez részben a gazdasági válság következménye – ezt Spéder Zsolt, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatója mondta éppen a kötet bemutatóján. „A magyarokra jellemző, hogy a gyermekvállalás idejét egyre inkább kitolják, folyamatosan nő azoknak a száma, akik 30-35 éves korukig gyermektelenek maradnak. A tervezett és a megszületett gyermekek száma között nagy a különbség, ráadásul terveikben is egyre kevesebb gyermekkel számolnak az emberek”. A neves szakember mindezek okaként egyebek mellett az iskolai tanulmányok kitolódását, a család és a munka egyre nehezebb összeegyeztethetőségét, a párkapcsolatok törékenységét és az egyre kevesebb házasságkötést említette.
Diszkréten jelezném: család és a munka világa kompatibilitásának erősítését onnan kellene kezdeni, hogy a gyermeket tervező nők is esélyt kapnak a munkaerőpiacon, emellett kellő figyelmet kellene fordítani arra is, hogy fiataljainknak a teljes kiüresedés előtt elmagyarázzuk, mi a különbség a kibertér és a hús-vér valóság között. Az attitűdöket alakítja a társadalom gyermekvállalással kapcsolatos értékítélete, de még olyan tudat alatt ható tényezők is, mint a fogalomhasználat. Nem mindegy, hogy „terhes” vagy „áldott állapotban van”.
A bizalmi háló sérüléseit a legegyszerűbb és legkisebb tétekkel bíró emberi kapcsolatokban is kemény munka helyreállítani. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy egész életre szóló, a legnagyobb felelősséget kirovó döntésrendszert értő „támadásra” – amilyen a gyermekvállalás és családalapítás is – gyógyírt lehet találni néhány hónap alatt.
A „legjobb nem bízni senkiben” kijelentésre 2002-ben a megkérdezettek 52 százaléka válaszolt igennel, ez az érték 2006-ra 70 százalékra emelkedett.
De ha már politika, ugyan nem szívesen, de mégis felteszem a kérdést: kik is kormányoztak abban az időszakban?
