A magyar kortárs költészet ugyan sajnos korántsem formálja olyan mértékben a magyar társadalmat, mint a Youtube, de még annyira sem, mint a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, mégis, mintha növekedne az aktivitása, és kezdene kikandikálni az alkotók személyes és belügyéből. Ami feltétlenül üdvözlendő, mert ha már nem megy kizárólag kötetekkel, akkor jöhet akár a Youtube is. Az örömteli változás olyan újabb jelenségeknek is köszönhető, mint a slam poetry vagy éppen a Rájátszás.
A Rájátszás az irodalom és a zene egymásra találása és egyáltalán nem véletlen találkozása korunk gigantikus boncasztalán. A metódus magától értetődőnek tűnik, de azért ezt jól ki is kellett találni és rendesen megvalósítani. Buktató pedig akad doszt, elég, ha az úgynevezett színészlemezek egy részére vagy akár a Bereményi–Cseh-dalok egyes feldolgozásaira gondolunk, ahol a néző-hallgató egy idő után feszengeni kezd, mivel egyébként kitűnő művészek alaposan mellényúlnak. Ez abból fakad, hogy a színházi és a zenei színpad világa jócskán különbözik egymástól, miként a dalszöveg és a vers is (nem feltétlenül művészi értékét tekintve), a színművészek nagy része pedig nem érzi a rock and rollt, a bluest, de még a sanzont sem, annak mondjuk gainsbourgi értelmezésében.
