„Ott álltam az ártatlanul meghalt katonák tömegsírjánál. Közülük sokan békében akartak élni és egyáltalán nem akartak harcolni. A háború alatt azonban rengeteget szenvedtek ők is. Erről még a dédnagyapám mesélt, aki egy lövészszázad parancsnokaként harcolt.” Ekképpen emlékezett jó egy hete a II. világháborúról a Bundestagban egy 16 éves novourengoji orosz gimnazista, azzal fejezve be rövid felszólalását, hogy győzedelmeskedjen a józan ész, és a világ ne lásson több háborút.
Nyikolaj Gyeszjatnyicsenkónak a Wehrmacht egyik katonájával együttérző mondatai felrobbantották az orosz világhálót. Kolja sokak szemében fasiszta, áruló lett, a náci eszmék rehabilitálója. Megfenyegették, feljelentették az ügyészségen, a felsőházban megengedhetetlennek nevezték felszólalását, az oktatási minisztérium pedig vizsgálóbizottságot küldött a gimnáziumába. Édesanyja – érthető módon féltve a gyermekét – kétségbeesetten magyarázkodik, nem győzi hangsúlyozni, hogy a családból hányan harcoltak a honvédő háborúban, s mutogatja mindenkinek a képet, amelyen Nyikolaj győzelmi zászlóval a kezében áll a Reichstag előtt. A felháborodást csillapítandó még Dmitrij Peszkov, az elnöki szóvivő is megszólalt, s arra intett mindenkit, hogy hagyják abba a tanuló értelmetlen ócsárlását.
Nyikolaj egy hadisírokat gondozó német szervezet programjában vett részt. Ennek keretében német és orosz diákok a megbékélés jegyében egy-egy szovjet, illetve német katona történetének feldolgozásán keresztül próbálták megérteni és megértetni a II. világháborút, nem feledve annak emberi oldalát sem. Nyikolaj a Sztálingrádnál körbezárt 250 ezer német katona egyikének sorsát kezdte el kutatni. Georg Johann Rauról egészen tavalyig a hozzátartozói csak annyit tudtak, hogy nyomtalanul eltűnt. Ekkor kiderült, hogy a katona fogságba esett, s 1943. március 17-én, 21 éves korában ott hunyt el. Gyeszjatnyicsenko az archívumok között kutatva feltételezte, hogy mindez a cseljabinszki területen történt, s kétezer társával együtt Kopejszk város közelében egy tömegsírba temették el. A fiú a németországi utazás előtt el is látogatott oda, s mint szavaiból is érezhetjük, a találkozás ugyancsak megérintette. A Bundestagban erről, a Rau nevű katonának a kutatásai nyomán benne összeállt sorsáról és a béke fontosságáról beszélt, míg az előtte felszólaló kesseli német diáktársa azt ecsetelte, milyen jogsértően bántak a németek Hessenben a szovjet hadifoglyokkal.
Nyikolaj Gyeszjatnyicsenko valószínűleg bele sem gondolt abba, hogy a német hadifogollyal együttérző szavait mennyire sértésként élik meg ma honfitársai. Mindenekelőtt azért, mert ma Oroszországban nincs olyan család, amelynek felmenői között ne szedett volna áldozatot a II. világháború. Generációk sora nőtt fel a szenvedésről, a háború szörnyűségeiről, a kitartásról és a hősiességről szóló történeteken. Filmek sora sulykolta mindenkibe feketén-fehéren, hogy Oroszországot megtámadták, de ez az ország nemcsak önmagát, de az egész nyugati civilizációt megvédte az annak elpusztítására törő náci Németország legyőzésével. Nem véletlen, hogy a II. világháború az orosz kollektív emlékezetben a nagy honvédő háború, az áldozatok millióit követelő, de győztes háború. Mint ahogy azon sem lehet csodálkozni, hogy a köztudatban nem létezik az ártatlan német katona fogalma, mint ahogy a Vörös Hadsereghez sem tapadhatnak bűnök. Ne csodálkozzunk, hiszen a hivatalos politika a háború után még a sajátjaival, a szovjet hadifoglyokkal szemben sem ismerte az együttérzést. A győztesek háborújában nem lehettek legyőzöttek, csak árulók. Így a fogságból hazatérő szovjet katonák egytől egyig a Gulagon végezték.
Vannak olyanok, akik most Nyikolajt a gonosz SS-ről és a tiszta, ártatlan, a vágóhídra küldött Wehrmachtról szóló mítosz újjáélesztésével vádolják. Nyikolaj Gyeszjatnyicsenko azonban egyáltalán nem a Wehrmacht védelmezője, csupán egy naiv pacifista. Egy tinédzser, aki meglátta a háború mögött az embert s elszörnyedt. Egy gyerek, aki nem fogja még fel, hogy a sztálingrádi pokol kifejezés elé nem illik odabiggyeszteni az úgynevezett szót. Nem, mert az orosz emlékezetben a nagy honvédő háború még mindig nyílt seb, amelyet nemcsak a fájdalom, de a győztes hatalom kultuszát máig tápláló filmek, parádék sem hagynak begyógyulni. A győzelem kultusza csak hősöket és óriásokat ismer. Elveszik benne sokszor az ember.
A hivatalos emlékezetpolitika mellett azonban ott van a népi emlékezet is. Amelyben ott lebeg az együttérzés akár a német hadifogollyal is. Vagy, ahogy Sura néni (akivel még a nyáron beszélgettünk) szokta mesélni, rohamra nem Sztálinért indult a férje és a többiek, hanem a családért, a hazáért. S féltek. S hogy ne féljenek, tüzelték őket vodkával. Igen, mert a háborút is emberek vívják, még ha sokszor el is állatiasodnak. De hagyjuk most Sura nénit. A Nyikolajt becsmérlők most elfelejtik, hogy néhány éve valaki már beszélt Nyikolajéhoz hasonló együttérzéssel a német katonákról. „Anyám jóságos, puha asszony volt, s arra figyelmeztetett, hogy ne gondoljak gyűlölettel ezekre a katonákra. Hiszen ők is emberek, akik szintén meghaltak a gyerekeket otthon hagyva a háborúban. Ő nem tudott gyűlölni. Mi, akik a szovjet filmeken, könyveken nőttünk fel, igen. Rá ez nem hatott. Sosem felejtem el, arról beszélt, hogy a németek ugyanolyan munkások, mint mi, csak kihajtották őket a frontra.” Édesanyja szavait nem más, mint Vlagyimir Putyin idézte fel.
