Nyikolaj Gyeszjatnyicsenko valószínűleg bele sem gondolt abba, hogy a német hadifogollyal együttérző szavait mennyire sértésként élik meg ma honfitársai. Mindenekelőtt azért, mert ma Oroszországban nincs olyan család, amelynek felmenői között ne szedett volna áldozatot a II. világháború. Generációk sora nőtt fel a szenvedésről, a háború szörnyűségeiről, a kitartásról és a hősiességről szóló történeteken. Filmek sora sulykolta mindenkibe feketén-fehéren, hogy Oroszországot megtámadták, de ez az ország nemcsak önmagát, de az egész nyugati civilizációt megvédte az annak elpusztítására törő náci Németország legyőzésével. Nem véletlen, hogy a II. világháború az orosz kollektív emlékezetben a nagy honvédő háború, az áldozatok millióit követelő, de győztes háború. Mint ahogy azon sem lehet csodálkozni, hogy a köztudatban nem létezik az ártatlan német katona fogalma, mint ahogy a Vörös Hadsereghez sem tapadhatnak bűnök. Ne csodálkozzunk, hiszen a hivatalos politika a háború után még a sajátjaival, a szovjet hadifoglyokkal szemben sem ismerte az együttérzést. A győztesek háborújában nem lehettek legyőzöttek, csak árulók. Így a fogságból hazatérő szovjet katonák egytől egyig a Gulagon végezték.
Vannak olyanok, akik most Nyikolajt a gonosz SS-ről és a tiszta, ártatlan, a vágóhídra küldött Wehrmachtról szóló mítosz újjáélesztésével vádolják. Nyikolaj Gyeszjatnyicsenko azonban egyáltalán nem a Wehrmacht védelmezője, csupán egy naiv pacifista. Egy tinédzser, aki meglátta a háború mögött az embert s elszörnyedt. Egy gyerek, aki nem fogja még fel, hogy a sztálingrádi pokol kifejezés elé nem illik odabiggyeszteni az úgynevezett szót. Nem, mert az orosz emlékezetben a nagy honvédő háború még mindig nyílt seb, amelyet nemcsak a fájdalom, de a győztes hatalom kultuszát máig tápláló filmek, parádék sem hagynak begyógyulni. A győzelem kultusza csak hősöket és óriásokat ismer. Elveszik benne sokszor az ember.
