A posztszovjet térség országai előtt álló talán legnagyobb kihívás, hogy megtalálják a helyüket két hatalom, Oroszország és az Európai Unió között. S ez bizony, mint Grúzia vagy Ukrajna példáján is látjuk, egyáltalán nem konfliktusoktól mentes. Főképp úgy, ha egy állam figyelmen kívül hagyja a geopolitikai realitásokat. Így azt, hogy Moszkva elemi biztonsági érdeke, hogy ne engedje a határai közelébe a számára ellenséges katonai tömböt, a NATO-t. A baltiak csatlakozhattak a NATO-hoz, míg a közép-ázsiaiak, valamint Örményország és Belarusz a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez, az ODKB-hoz. Itt azonban mindkét oldal meghúzta a vörös vonalat, s igyekszik választásra kényszeríteni a többi országot. Vannak, akik mindenáron választani is akarnak, s ezért befagyott vagy éppen éles konfliktusokkal, valamint saját társadalmuk és politikai elitjük megosztottságával fizetnek.
Moldova ugyanebben a cipőben jár, de Ukrajnához vagy Grúziához képest igyekszik némiképp más utat járni. Már csak azért is, mert már a függetlenség kivívásával komoly konfliktust vett a hátára az úgynevezett Dnyeszter Menti Köztársaság vagy a másik oldalról nézve Transznisztria szeparatizmusával. Az újabb konfliktus, ezzel a nyugodt fejlődés záloga a semleges státus lehet, amelynek kivitelezése nem egyszerű feladat, hiszen a kérdés megosztja a politikai elitet. A helyzetet ráadásul tovább bonyolítja Nagy-Románia folyamatosan levegőben lévő megteremtése.
A moldáv alkotmány rögzíti az ország katonai blokkokon kívüli, semleges státusát, Ausztriával ellentétben azonban ezt ez esetben nem garantálják nagyhatalmak. Így ez a helyzet alapot ad a Romániával egyesülni szándékozóknak arra, hogy megkérdőjelezzék a semlegesség célszerűségét. Közben a parlament még 2016 márciusában határozatot fogadott el a semlegességről és szuverenitás melletti állhatatos kiállásról. Ezt az elvet az ország vezetésének nemzetközi fórumokon kellene megerősíttetnie, mint például tette ezt Türkmenisztán az ENSZ Közgyűlésében. A moldáv politikai elit azonban megosztott. Egyet akar az elnök és a mögötte állók, s mást a kormány és hívei.
A blokkokon kívüli státus kérdése érinti a Dnyeszter menti konfliktus megoldását is. Ez a rendezési folyamat immár 15 éve az úgynevezett 5+2-es formátumban működik, amelyben a két szembenálló félen, Chisinaun és Tiraszpolon kívül az EBESZ, Oroszország és Ukrajna közvetítőkként, míg az Európai Unió és az Egyesült Államok megfigyelőként vesznek részt. E körben még korábban leszögezték, ha Moldova elveszíti a szuverenitását, és egyesül a NATO-tag Romániával, akkor a Dnyeszteren túli területnek joga van az önálló állam alapítására.
De az az igazság, hogy ebben a formátumban még az induláskor, 2003-ban jártak a legközelebb a rendezéshez, amikor a Moldova, Gagauzia és a Dnyeszteren túli terület föderációjának máig leginkább életképesnek tűnő tervét végül Chisinau elutasította. Ezután legközelebb a tiraszpoli hatalomváltáskor, a még a szovjet időkből maradt Igor Szmirnov 2011-es távozásakor csillant fel a remény, de hát az elnöki poszton történt váltástól függetlenül a terület érdekei ugyanazok maradtak. Ezután az ukrán válság miatt ült le a folyamat, amelyet tavaly az EBESZ német, majd ezt követően idén az osztrák elnöksége igyekezett felpörgetni. Már csak azért is, mert a posztszovjet térségben befagyott konfliktusok közül ez érinti a legközelebbről Európát. A politikai ellentétek azonban olyan mélyek, hogy komoly haladást nem sikerült elérni. Jobb híján a napokban zajló bécsi fordulón is azok a humanitárius kérdések vannak előtérben, amelyekben eredményt lehet felmutatni.
