Fogolycserével zárult az év Ukrajnában. A Kijev és a szeparatista területek között erős nemzetközi nyomásra és Moszkva hatékony közreműködésével tető alá hozott megállapodás azonban nem ad okot optimizmusra. Keleten a helyzet változatlan, a konfliktus lezárásának belátható időn belül nincs esélye. Mindenekelőtt azért, mert az Ukrajna körül kialakult helyzet alapvetően geopolitikai indíttatású. A Nyugat és Oroszország között kibontakozott hidegháborús hangulat pedig egyáltalán nem teremt kedvező klímát a rendezéshez.
Az év elején nem minden alap nélkül reménykedhettek sokan abban, hogy az Egyesült Államok és Oroszország között megszülető „nagy alku” részeként Washington a közel-keleti pozíciók megtartása érdekében leveszi a kezét Ukrajnáról. Donald Trump retorikája a kampányban egyértelműen erre, az orosz kapcsolatok rendezésére utalt. A 2017-es év végére azonban kiderült, hogy a kétpárti konszenzus következtében az amerikai elnöknek semmi esélye arra, hogy Putyin tenyerébe csapjon. Ehelyett az orosz–amerikai viszony a kompromisszumok lehetőségét meglehetősen leszűkítő hidegháborús fázisba fordult. Eközben a minszki folyamat két európai résztvevője, Németország és Franciaország ebben az évben elsősorban saját, belső problémáival volt elfoglalva. Így az Ukrajna körül folyó dialógus a lényegi kérdésekben mindinkább orosz–amerikai egyeztetéssé vált.
A Donbaszban a harcok intenzitása alacsony, az időről időre megújított tűzszünetek ellenére továbbra is lövöldözgetnek. Mint az ismert ukrán politológus, Mihail Pogrebinszkij megjegyzi, a katonai szembenállásnak ez a formája tökéletesen megfelel Kijev rövid távú taktikai érdekeinek. A helyzet ráadásul az átlagember szempontjából sem kibírhatatlan. Nem véletlen, hogy egyre többeket terel a hadseregbe az elszegényedés. A hatalom kommunikációja közben Putyint teszi mindenért felelőssé, a háború mögé bújva hozza a nyelv kiszorítását, a kulturális szálak elvágását célzó oroszellenes intézkedéseit, ennek a számlájára írja a szociális helyzet romlását, a majd 13 százalékos infláció mellett a gazdaság stagnálását, a reformok lassúságát, közben pedig folyamatosan szállítja a „győzelmi” jelentéseket. Ebben a helyzetben aligha várható, hogy Kijev siet a minszki megállapodásban foglaltak teljesítésével. Főként úgy, hogy e tekintetben maga mögött érezheti a Nyugat támogatását is. Ráadásul a konfliktus befagyasztása egyelőre Moszkvának is megfelel.
Petro Porosenko államfőnek és a mögötte álló elitnek a háborús retorika segít a belpolitikai status quo fenntartásában is. Ezzel és az adminisztrációs hátszéllel magyarázható, hogy a kormány és az elnök tevékenységének egyre romló megítélése ellenére a hatalom még a parlamenti többség hiányában is őrzi pozícióit. Porosenko csapata egyedül Miheil Szaakasvili miatt aggódhat. Nemcsak azért, mert a száműzött volt grúz elnök körül kulminálódhat a hatalommal szembeni elégedetlenség, hanem azért is, mert az ukrán politika idegenlégiósát befolyásos amerikai körök is támogatják. A Porosenkóra gyakorolt amerikai nyomás másik eszköze a korrupcióellenes ügynökség, amelynek semlegesítéséért a hatalom mindent megtesz.
Ukrajna éppen a fentiek miatt engedhette meg magának a kisebbségi jogok megnyirbálását is, amely ellen a magyar kormány erélyesen fellépett. Ez a nyomásgyakorlás azonban csak akkor lehet eredményes, ha Kijev érzékeny pontjait, így a NATO-hoz fűződő kapcsolatait is megcélozza. Az emberi jogokra ugyanis a háborúban senki sem figyel. A Nyugat és Oroszország között pedig háború van, még ha „hideg” is. Az ukrán hatalom éppen erre alapozza legitimációját.
