Apokalipszis lett Sztálin hatvanöt évvel ezelőtti temetéséből

Százakat taposott össze a „szörnyeteggé változó” tömeg, de a kommunista hatalom eltitkolta a saját Hodinkáját.

A pártvezetés az utódlással volt elfoglalva, felelőse pedig nem lett a tragédiának, amelyhez hasonló 1896. május 18-án, az utolsó cár koronázásán történt a Hodinka-mezőn. Akkor 1389-en haltak meg, s 1301 volt a sebesültek száma.  

A kommunista hatalom eltitkolta a saját Hodinkáját, s vizsgálat híján csak becslésekre hagyatkozhatunk, amelyek száz és kétszáz közé teszik a halottak számát.

Jelena Paszternak irodalomtörténész egy jó ismerőse, Irina Glinka szerencsés volt. A barátnőjénél rekedt vendégségben több napig a Dmitrovka és a Sztolesnyikov sarkán. Az utcáról halálsikolyok hangja szűrődött be, s látták az ablakból azt is, ahogy a történtek után a csizmákat, ruhadarabokat, testrészeket összeszedik. Jurij Bortko közgazdász másnap egy közeli kórház halottasházába igyekezett, s rettenetesen izgult, és csak remélni merte, hogy a háborút túlélő, erős, 30 éves barátjának sikerült valahogy kikeverednie a tömegből.  A halottasház körül már sokan gyülekeztek, s az arcukra volt írva, hogy ugyanazért jöttek. Tolját ott nem találta meg.

„Abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettünk, vége a világnak, összeomlott minden. Zokogtam. Harmadéves pedagógiai főiskolás voltam, idealista, s egyedüli párttag a családban. Sztálin számomra akkor minden, az isten volt! Amikor még iskolásként egyszer apám megkérdezte tőlem, kit szeretek jobban, őt vagy Sztálint, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy Sztálint. Sohasem felejtem el apám szomorú tekintetét! Természetesen ott akartam lenni a temetésen is.

Valahol a Trubnaja térnél sodródtam, amikor elzárták az utat. A tömeg azonban csak özönlött hátulról, s alig kaptam már levegőt. A katonák sorfalából egy erős kéz rántott ki, ez mentett meg.

Még láttam, ahogy sokakat eltaposnak, egy lovas rendőrt pedig mindenestül elsodor a kétségbeesett áradat”

– emlékezett évekkel ezelőtt az egyik orosz portálnak Ella Kac. Ljudmila Szamojlova húszesztendős főiskolásként hasonlóképpen érzett, amikor szintén a Trubnaja térnél igyekezett a Vörös térre. „Hogyan tovább? Mi lesz ezzel a hatalmas országgal nélküle?” – tolultak fejében a kétségbeesett kérdések. Mint ma elmondja, annak ellenére vakon hitt Sztálinban, hogy meggyőződéses kommunista apját börtönbe zárták. Úgy gondolta, mindez csak szerencsétlen véletlen, s a megtorlásokban az egyedüli bűnös Berija.

Persze nem mindenki gondolkodott így. Szemjon Lipkin költő például az ismert íróval, Vaszilij Grosszmannal közösen bérelt szobát. A háziasszonytól tudták meg, hogy Sztálin súlyos beteg. Lerohantak a metróhoz meggyőződni, hogy a hír benne van-e az újságokban. Azonnal vettek egy üveg bort, s végeztek is vele. „Lezginkát táncoltam, életemben először és utoljára” – emlékezik Lipkin.

Grosszman néhány év távlatából a Panta rhei című regényében emlékezett vissza a szörnyű napra. „A haláleset valósággal belerobbant a népharag és a népszeretet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe. Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül.

Sztálin Sztálin elvtárs személyes utasítása nélkül hunyt el.

A halálnak ebben a szabadságában, kiszámíthatatlanságában volt valami dinamitszerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és a szívekben zűrzavar támadt. Sztálin meghalt! Egyeseket elfogott a szomorúság – egyik-másik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnyeket ontva olvasták fel nekik a kormány közleményét a vezér elhunytáról. A hivatalokban és az üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század bálványa, és a nők zokogtak.

Mások viszont örültek.

A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten sóhajtott fel. A lágerek több millió lakója ujjongott örömében. 

A fogolyoszlopok koromsötétben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák ugatása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tízezer fogoly suttogva adta tovább egymásnak: »Megdöglött megdöglött«, és a sokezernyi ember suttogása úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tengeren azonban megtört a jég, és a tenger bömbölt. A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: »Légzés vizelet pulzus vérnyomás « A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét. Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam természetétől annyira idegen szabad váratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerítette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan katasztrófától is. Emberek milliói akarták látni az elhunytat. Sokmilliós tömeg hömpölygött Moszkva központja felé. Az emberfolyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csuklópántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a cárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult a földi orosz isten – a goribeli cipész ragyás képű fia – temetésének napja mellett.

Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a keresztényi, buddhista misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba. Mintha Sztálin, a nagy pásztor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszonyú tervéből.

Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőrség és a hullaházak jelentéseit elolvasva összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan haragjától. A Gazda halott volt” – írta megrázóan Vaszilij Grosszman.

A cikk elején említett film végén Jevtusenko mint mai költő jelenik meg, amint egy tömeggyűlésen a Sztálin örökösei című, 1962-ben írt versét szavalja, és amelyben elhangzik a prófétai felhívás: „Kettőzzétek, háromszorozzátok meg az őrséget sírjánál! Sztálin még él, ameddig Sztálin örökösei a Földön élnek.”