Putyin a hat évvel ezelőttinél jóval komfortosabb politikai környezetben készülhet negyedik elnöki ciklusára. A Krím „hazatérése” körül kialakult széles társadalmi konszenzus az egekbe emelte Putyin népszerűségét, aki immár nemcsak az ország önbecsülését megadó vezetőként képes feltűnni, hanem az „orosz földeket” egyesítő politikusként is. A patrióta lelkesedést közben folyamatosan fenntartja a Moszkvára nehezedő külső nyomás, a Nyugat és Oroszország közötti viszony kiéleződése, a mindkét oldalról táplált hidegháborús hangulat. A legfőbb különbség 2012-höz képest nem is az elnök népszerűségének, hanem a hatalom legitimációjának a megerősödése. A miniszterelnöki kitérő után ugyanis 2012-ben a parlamenti választások visszásságai miatt állandósult tüntetések közepette tért vissza a Kremlbe Putyin. Az orosz társadalomnak majdnem a fele gondolta akkor úgy, hogy a választások nem tisztességesek, míg ezzel ellenkező véleményt mindössze a lakosság harmada képviselt. Nemcsak a voksolás menete, de a pártrendszer zártsága, a kormányzók közvetlen választásának korábbi megszüntetése, a hatalom személytelenné válása is ellenérzéseket keltett.
A választásokhoz való nyugodtabb viszonyulás azonban nem magától alakult ki. A súlyos legitimációs válságot érezve a hatalom a párt- és a választási rendszert érintő reformok sorával reagált a 2011–2012-es eseményekre. Radikálisan liberalizálta a pártokról szóló törvényt, s ennek következtében lényegesen megugrott a politikai alakulatok száma. A 73 ma bejegyzett ilyenből tizennégy ráadásul képviselői helyhez is jutott a 2016-os parlamenti választásokon a dumában vagy valamelyik régió törvényhozásában. Könnyebbé vált az elnökjelöltté válás is, miután a korábbi kétmillió helyett jelenleg a pártok által delegáltaknak csupán száz-, a függetleneknek háromszázezer aláírást kellett összegyűjteniük. A kamerák felszerelésével és a QR kódok bevezetésével átláthatóbbá vált a szavazás is. Nyugati szemmel a kampány persze bőven hagy maga után kívánnivalót, a jelöltek sokszínűsége is érezhetően irányított, ám az oroszok kétharmada tisztának tartja a választást, ennek ellenkezőjét csupán negyedük vallja. A regnáló elnöknek így most nem is kell az eredményre koncentrálnia, nyugodtan tekinthet a jövőbe, fókuszálhat a következő ciklus gazdasági-szociális elképzeléseire, a rendszer rugalmasabbá tételére és magára a politikai átmenetre.
Nem véletlen, hogy a duma előtt elhangzott éves üzenetében az elemzők a következő évek kontúrjait meghatározó program elemeit keresték. A távlati célokat kijelölte Putyin, mégpedig szokatlanul önkritikus hangnemben. Régóta esedékes lépésekről, az elmaradottság felszámolásáról beszélt. Sokak meglepetésére a szabadságjogok szélesítésének szükségességét emlegette, azt fejtegetve, hogy erősíteni kell a helyi önkormányzatok, a civil társadalom és a bíróságok önállóságát. Célként fogalmazta meg, hogy a termelékenység növekedését az utóbbi évek átlagosan egyszázalékos tempójáról évente ötszázalékosra kell gyorsítani, a következő évtizedben pedig a jelenlegi 20 százalékról 40 százalékra kell emelni a kis- és középvállalkozások részesedését a GDP előállításában, ami az ilyen cégeknél dolgozók számának 19-ről 25 millióra növelésével járna. Egyértelmű célként jelölte meg azt is, hogy a jelenleg a lakosság 14 százalékát, mintegy 20 millió embert érintő szegénység a felére csökkenjen. Ugyanígy elengedhetetlennek nevezte, hogy a születéskor várható – jelen állapot szerint 73 éves – élettartam tíz év alatt meghaladja a 80 évet. Beszélt a születések csökkenő számának növeléséről, ennek érdekében a családtámogatási rendszer további kiterjesztéséről és a reálbérek emeléséről is.
Szólt továbbá azokról a technológiai kihívásokról, amelyekre Oroszországnak reagálnia kell. Megjegyezte, ha nem mozdul el az ország a technológiai fejlődés irányába, nem lesz jövője, veszélybe kerül szuverenitása. Kitért a gazdaság versenyképességének erősítésére, az ezt gyengítő adminisztrációra, érintőlegesen az üzleti környezetet rontó korrupcióra, valamint a lakosság bürokratikus terheinek csökkentése érdekében bevezetendő, a kormányablakokhoz hasonló informatikai rendszer kidolgozására. Majd jött az új orosz fegyverzeteket bemutató, alapvetően az Egyesült Államoknak címzett üzenet, amelyet egyesek ultimátumként, mások egyfajta tárgyalási ajánlatként értelmeztek.
A szakértők azóta is azon vitatkoznak, hogy tekinthető-e ez a szokatlanul hosszú, kétórás beszéd igazi programnak. Az egyik oldal szerint elemeiben talán kijelöl valamiféle irányt, ám a hosszú távú stratégiánál kevesebb. Fjodor Lukjanov orosz politikai elemző ezen nem is csodálkozik.
– Hosszú távra tervezni a politikában manapság nevetséges dolog. Úgysem valósítható meg egy ilyen program, hiszen a helyzet gyorsan változik. A 2012-es kampányban Putyin még kérdéskörökre lebontva fogalmazta meg elképzeléseit, míg most erről már szó sincs. A duma előtt fellépve a katonai részen kívül is sok elemet érintett, ám ez mégis csupán egy beszéd. Hosszú tematikus programokat most is lehetne írni, de nincs értelme. Fontosabb ennél, hogy egy ország és a vezetése képes legyen a világban zajló változásokra gyorsan reagálni – fogalmazott lapunknak a Valdaj Klub tudományos igazgatója.
Egy másik ismert orosz elemző szerint nagyon is világos, milyen fejlődési modellt ajánl Putyin a következő hat évre. Tatyjana Sztanovaja a Carnegie Központnak írt tanulmányában konzervatív technokrata modellként határozza meg ezt, amely az erőszakszervezetekre épített állam, az IT-technológiák és a technokratizált politikai rendszer egyfajta egyvelege. A szakértő szerint stratégiai megközelítése kétségkívül a geopolitikai résznek van, míg a belpolitikáról szólót áthatja a technokrata rutin, ám a felszínt megkapargatva – mindenekelőtt az irányítás rendszerét és a kihívások értékelését tekintve – ott is politikai újdonságokra lelhetünk. Sztanovaja arra is felhívja a figyelmet, hogy az „Oroszország demokratikus közösségként szilárdult meg” kifejezés világosan úgy értelmezhető, hogy Putyin befejezettnek tekinti a politikai rendszer építését. Szó sincs intézményi reformokról, olyanokat csak a „2024-es probléma” megoldásának [Putyin elvileg alkotmánymódosítás nélkül addig lehet elnök. Korábban azt nyilatkozta, nem kíván tovább a hatalomban maradni. Emiatt viszont utódot kell keresnie – A szerk.], a politikai átmenetnek a kontextusában lehet várni. A politikai elemző rámutat arra a finomságra is, hogy a feladatok egy részét Putyin nem az elnöki ciklus időtartamára, hanem tízéves távlatban jelölte ki, egyrészt kitágítva a tervezés perspektíváit, másrészt csökkentve annak az esélyét, hogy „béna kacsává” váljon. Sztanovaja szerint az elnök egyúttal azt is üzeni, hogy – más, egyelőre nem kidolgozott konstrukcióban – 2024 után is a rendszer meghatározó pontja marad. Fontos jelzésnek látja a szakértő, hogy az új technológiákra korábban nem különösebben érzékeny Putyin megérezte a digitalizációban rejlő, a társadalom ellenőrzésére kiterjedő, a geopolitikai csatákat is érintő lehetőségeket.
Egyértelműen látszik a beszédből az is, hogy Putyin már most a pártok és hatalmi csoportok fölött lévő vezér, aki a jövőben alapvetően a geopolitikát érintő stratégiai tervezéssel foglalkozik, egyébként pedig kijelöli a célokat, de a feladatok végrehajtása alacsonyabb szintre, a kormányhoz vagy az elnöki adminisztrációhoz kerül. Azzal azonban nagyon is tisztában van az elnök, hogy e „földhözragadt” feladatok megoldása nélkül Oroszországnak globális ambícióiból is vissza kell vennie. Így a következő években várhatóan nagyobb figyelem összpontosul a „régóta esedékes lépések” megtételére.
A negyedik ciklus rövid távú feladatai között az egyik legfontosabb, hogy a lemaradás csökkentése érdekében mindenképpen élénkíteni, sőt tartósan és jelentősen a nyugati átlag fölé kell vinni a gazdasági növekedést. Ilyen távlatban nehezen kerülhető meg a függés az olajártól, ám hatásait a költségvetésre már most minimalizálni kell. Rendkívüli politikai kihívás az úgynevezett szilovikok, az erőszakszervezetek képviselőinek a hatalmi befolyása és a gazdasági növekedés mint feladat közötti disszonancia. Ezenkívül reálisan számolni kell vele, hogy Oroszország még inkább elszigetelődik a Nyugattól, és egyelőre fennmaradnak a szankciók.
A középtávú kihívások élére az orosz hatalom személyközpontúsága, az intézmények gyengesége kívánkozik, mely jellegzetességeket már a politikai átmenet levezénylésekor kezelni kell. Aztán, ahogy Putyin is kiemelte, csökkenteni kell Oroszország technológiai lemaradását a világ vezető hatalmaitól. Nem elhanyagolható faktorként középtávon mindenképpen egyensúlyba kell hozni a kül- és belpolitikai prioritásokat is, hiszen a geopolitikai tematika nem konszolidálhatja a végtelenségig a társadalmat a hatalom körül. A rendszer eddigi 18 évének a szociális biztonságot kiemelten kezelő politikáját látva nagyon kényes kihívás lesz a nyugdíjkorhatár szinte megkerülhetetlen emelése. Ennek halogatásával ugyanis aligha lesz fenntartható magának a nyugdíjrendszernek a működőképessége.
A fő vonalakat tekintve Putyin beszédének egyes elemei ellenére is kizárható a teljes politikai liberalizáció. Már csak azért is, mert a jelenlegi vezetők generációjába beleégett a gorbacsovi peresztrojka, így azt a rendszer stabilitását érintő veszélyként élnék meg. Abban ugyanakkor már egyetértés mutatkozik, hogy a kül-, valamint a szociális és gazdaságpolitika egymástól kölcsönösen függ, így egyensúlyban kell tartani. Az is egyértelmű, hogy a külkapcsolatok kedvezőtlen alakulása, így az ukrán és a szíriai válság rendezésének elhúzódása, valamint a Nyugattal folytatott párbeszéd hiánya nagyon megnehezíti a gazdasági átmenetet. A külső környezet megváltoztatására azonban az Oroszország és a Nyugat között fennálló bizalmatlanságot tekintve egyelőre nem lehet számítani. Ez semmiképpen nem érdeke az ebben a nyomásgyakorlás eszközét látó Egyesült Államoknak, de az is akadályozza, hogy mindkét oldalon az erőteljes nemzeti érdekérvényesítés hívei vannak hatalmon. Így Oroszországnak gondolkodnia kell azon is, miként oldja meg a Nyugat nélkül, saját erőből a technológiai lemaradás csökkentését.
Az éves üzenetben is jelzett, a versenyképességet javító technokrata reformok felgyorsítása minden bizonnyal prioritást élvez majd. E tekintetben elkerülhetetlen az egészségügy és az oktatás rendszerének átalakítása, a digitalizáció, a vertikális társadalmi mobilitás meritokratikus, nem az egyéni teljesítményekre, hanem az „érdemekre” alapozottan elkezdett működtetésének dinamizálása. Ugyanígy az egyes népszerűtlen intézkedésekre, így a nyugdíjkorhatár felemelésére érvényes moratórium feloldása is várható. Mindezeket a lépéseket lassíthatják a biztonságpolitikai prioritások, a rendszerszintű korrupció, a szilovikok túlzott befolyása a gazdaságban, a társadalomnak a nagy léptékű változásokat gátló konzervativizmusa és a konzervatív politika és a modernizációt sürgető, abban érdekelt társadalmi csoportok hangulata közötti szembenállás is.
És akkor még nem beszéltünk a nemzetközi helyzet és a politikai átmenet jelentette kihívásokról. Egészen biztos, hogy nem lesznek unalmasak az elkövetkező évek Oroszországban. A mostani választási kampány lagymatag csendje tudat alatt talán ennek is szól.
