„Mindenkinek igaza van” – Megáll az idő
Virág elvtársból börtönviselt, amnesztiával szabadult alkoholista „politikai” lesz, aki annak örül a legjobban, hogy azért ezt a kevertet még nem tudták elrontani. Mégis: hiába Őze Lajos zseniális alakítása a Gothár Péter rendezte és Bereményi Géza által írt kultfilmben, ő és a politika itt csak mellékszerepet kapnak. A csajozás, a kólamámor és a kamuangollal nyomott rock and roll ugyanis simán lenyomja a párttitkár elvtárs felszabadulását vagy a rögeszmés igazgatóhelyettes által képviselt államérdeket, az ősök szövege a múltról pedig egyszerűen érthetetlen. „Az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember, és ez nem színvonal szerintem.” Mondja búcsúzóul Pierre, majd messzire hajítja a cseresznyepálinkás üvegét, és nekimegy a határnak. A többiek meg itt maradnak portást lefizetni, falra vizelni, patkányokat macerálni és Honthy Hannán vihogni.
„Ötvenhat?! Ez hogy lehet? Én ezt nem!” – Csinibaba
Még mindig konszolidálódunk, de már a rendszerváltás után nézzünk erre vissza. Tímár Péter filmjét gyakran éri az a vád, hogy elmusicaleskedi az egypártrendszert. Igaz. De a gazos, romos gyártelepét, a rendszer ex-ÁVH-s, lokális helytartójának műbőr kalapját, a Ki Mit Tud? tömbselejtezőjének zsűritagjait nézve nagyon nehéz nosztalgiát látni a táncdalslágerek díszletei közé. A sztori ugyan ellaposodik, de az olyan gegek, mint Sztálin mutatóujjának erotikus segédeszközként való ábrázolása, Dolák-Saly Róbert Kádár-paródiája, az ajnározott, de meghallgathatatlan lemez, azért komolyat döccentenek rajta. És kevés olyan elegáns ábrázolása van a gulyáskommunizmusból való kiábrándultságnak, mint amikor Anita Ekberg Trevi-kutas jelenetének megostromlása filmszakadásba torkollik.
„Osztályon felüli minőség, magzatom” – Ismeri a szandi mandit?
Ugyan tombol már az új gazdasági mechanizmus, vagyis az elvtársak túl vannak az önkritikán, mégis: Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia vették a bátorságot, hogy egy gyár működésén keresztül bemutassák, hogy ennek az egész szocialista izének tulajdonképpen semmi értelme. Mert ugyan a nagyvállalat területén kígyóznak a csövek, de hogy mi folyik bennük, azt nem tudja senki. De ez igazából nem is érdekel senkit. Mindenki arra figyel, hogy ne tegyen kárt se magában, se a munkában: ezt annyira komolyan veszik, hogy még a kapálást is tudományos kiskáté alapján végzik. Amikor pedig pihennek a dolgozók, akkor is össze vannak zárva, kreativitásuk eredménye pedig nem több, mint egy tavacskában, rózsaszín léggömbök között, irányíthatatlanul vergődő magányos kishajókban ölt testet.