Furcsa ellentmondásra figyelhet fel az, aki megnézi a Kádár100 – Saját szavaival című kiállítást. A Centrális Galériában található tárlaton ugyanis tényleg csak minimális, tájékoztató jellegű kommentárokkal találkozhatunk, mégis: a negyven évig regnáló pártfőtitkárról és koráról egészen eredeti, hiteles képet kapunk. Nem a „krómplileves” hamis puritanizmusa meg a mindenki által ismert, hokedliről kikanalazott lábaskák világa tárul itt elénk, hanem egy sokkal gazdagabb kép.
Ennek megismeréséhez először is fel kell ocsúdni egy kisebbfajta sokkból. A háromfelé osztott terem közepén ugyanis széles vásznon, kommentár nélkül szövegel az Öreg, a mennyezetről pedig világító fémrudakra szerelt fejhallgatók vannak felakasztva, Kádár szól azokból is. Közel negyven szónoklatában beszél gyerekkoráról, ismerteti az MKP 1945-ös választási programját, dicsőíti az ellenforradalmat legyűrő testvéri Szovjetuniót, majd jön negyvenévnyi semmitmondás és végül a híres, zavarodott utolsó beszéd.
A karhatalom nem fog fellépni?
Ennél a sokszorosított monológnál azonban jóval érdekesebb a terem jobb oldalán vetített, Sólyom András által készített filmmontázs. Javarészt itt is az elektroműszerészből avanzsálódott diktátort láthatjuk-hallhatjuk, csak hát itt ellenpontok is vannak. Például amikor a rádióban 1956. október 31-én arról beszél az akkori államminiszter, hogy a felkelők a szocializmus érdekében cselekedtek, akkor láthatjuk, amint a pesti srácok épp egy hatalmas vörös csillagot vernek le a falról. Vagy pár nappal később, a szovjet tankok Kádár november 4-i rádióbeszédére vonulnak, közben a háttérben szól az Egmont-nyitány. Negyven évvel később pedig azt hallhatjuk egy PB-ülésről, hogy a karhatalom már nem fog fellépni az ellenzékiekkel szemben, de közben látjuk a Fekete doboz felvételein, ahogy Kis Jánost és Orbán Viktort ütik a Batthyány-örökmécsesnél.
Sólyom összeállítása egyébként a rendszerváltozás éveit bemutató kockák miatt sikerült különösen erősre. Láthatjuk a különböző borostás értelmiségieket szakadt pulóvereikben és megafonjaikkal, Lakiteleken és Monoron egyaránt, láthatjuk hogy Prágában, Lipcsében és Kelet-Berlinben is ugyanúgy próbálják meg az egyenruhások egy utolsó utáni gumibotcsapással fenntartani a rendszert. És közben a mi pártfőtitkárunk, az MSZMP ki tudja hanyadik kongresszusán, könyökölve unatkozó funkciknak arról beszél, hogy nálunk aztán nem lesz többet se imperializmus, se kapitalizmus.
Japán szocialista
A galéria bal szárnyában pedig a kor sajtódokumentumai láthatók, ezek is némileg árnyalják a népköztársaság ballonkabátos első szolgájának képét. 1958-án például még arról is beszámolt egy rövid, kis cikkben a Népszabadság, hogy Kádár János elvtárs szabadságra utazott. Így, ezzel a címmel. Ugyanebben az évben, ugyanez a lap pedig egy olyan éjszakába nyúló, jó hangulatú beszélgetésről számol be, ahol Budapesten tanuló külföldi diákok elegyedtek szóba Kádár Jánossal. Még egy önmagát szocialistának valló japán diákot is sikerül megnyugtatnia, hogy egészségi állapota remek és hogy az ellenforradalom nem tér majd vissza. Olvasható még egy 1960-ban megjelent cikk is, amely népmesei elemekkel tarkítva számol be a Kilián György úttörőőrs Kádár elvtársnál tett megható látogatásáról, a szerző szerint „sosem felejtik el a napot” a kisdiákok.
Kádár feleségének, Tamáska Máriának utolsó interjúja mellett pedig ott van fakszimile formátumban az az 1951-es határozat, amely „férje pártellenes cselekedete miatt” a pártból való kizárásáról szól. Az a Biszku Béla írta alá, aki 1956 novembere után a forradalom megtorlásának motorja volt és aki 2012. május 26-án maga is megünnepelte a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben Kádár mobil szobrának felavatását. A koestleri ihletettségű jelenet után álljon itt zárásul egy orwelli adat: jelesül, hogy mennyien szerették a Nagy Testvért. A Magyar Közvélemény-kutató Intézet korabeli felmérése szerint az elhunyt Kádár János személyében a magyar nép egyik nagy jótevőjét veszítette el: a megkérdezettek 59 százaléka gondolta ezt így akkor.
