A ravaszt nem mi húztuk meg (2.)

Honvédeink az elvadult keleti fronton, a Magyar Királyi Honvédség a megszállt Ukrajnában. Második rész.

A csaknem 500 oldalas kötet témája a magyar csapatok által megszállt területeken lezajlott véres események – ez főleg a partizánháborút és a polgári lakosság elleni megtorlóakciókat, bűntetteket (ideértve az ukrajnai holokausztot) jelenti; valamint az ezeket 1945 után követő, durván félresiklott felelősségre vonás. Az interjú első részében sorra vettük Ungváry állításait, miszerint

Itt, az interjú második részében pedig az alábbiak következnek:

Mindamellett, hogy a német–magyar csapatok mindössze kb. a felét alkották a keleti front mögött húzódó lengyel–ukrán területet 1941 és 1944 között megszálló kontingensnek, mégis rengeteg vér tapad a kezükhöz: egyrészt a partizánháború miatt, ahol egyik fél sem kímélte a civil lakosságot (erről bővebben előző cikkünkben olvashat), másrészt a holokauszt kapcsán.

Ami ez utóbbit illeti, a térségben mintegy 1,3 millió zsidó származású lakost öltek meg; itt a magyar katonák feladata a gettók kiürítése és a kiszemeltek vesztőhelyre kísérése volt

ugyanakkor Ungváry azt írta, hogy „nincsen azonban okunk azt gondolni, hogy ez azért volt így, mert magától a gyilkosságtól az érintettek mereven elzárkóztak volna”. Ezt kérdésünkre pontosította: természetesen nem gondolja, hogy minden magyar honvéd szívesen beállt volna a kivégzőosztagokba, hanem hogy – ahogy a Milgram-kísérlet mutatja – minél könnyebb a felelősséget egy felettesre átruházni, és minél inkább részfeladatokra van tagolva egy ilyen akció, annál hajlamosabbak vagyunk engedelmeskedni – hiszen mi csak a teherautót vezettük, a töltényt adogattuk stb.

A mészárlás nem szadizmusból történt, hanem mint a munka egy gyári futószalagon, amit minél kevesebb érzelemmel és kegyetlenséggel kell megoldani. Ezeket azért kellett a szervezőknek kikapcsolni, nehogy – rádöbbenve, hogy mit is tesznek – visszarettenjenek a résztvevők.

A 90 ezres megszálló hadseregből olyan magyar, aki önkéntesen jelentkezett volna magára a ravasz meghúzására, nagyon kevés lehetett – szögezte le Ungváry – őket pedig valóban a szadizmus motiválta; a könyvben szereplő példák, mint a sortűz ellenére életben maradtak brutális kivégzése, már a folyamat végén történhettek – mondta. Viszont ezres nagyságrendben vehettek részt a többi részfeladatban, és tízezerszámra érezhették a hullaszagot – mondta.

Akkor mégis, honnantól kezdve számíthat valaki felelősnek a holokausztban történtekért? – tettük fel a kérdést.

„Aki a németek oldalán a fronton harcolt, az gondolhatta, hogy hazáját védte, de ezzel akarva-akaratlanul meghosszabbította Auschwitz óráit is; ha innen nézzük, minden német és magyar szövetséges katona ennek erkölcsi szempontból részese. Ugyanez igaz azonban a másik oldal esetében is: akik a Szovjetunió oldalán harcoltak, azok nemcsak hazájukat, hanem a sztálinizmust is védték, akár akarták, akár nem. Ez tehát feloldhatatlan dilemma. Akik tényleges bűncselekményeket elkövették, már jóval kevesebben vannak”

– hangzott a válasz. Ugyanakkor a történész azt is elismerte, egy egyszerű közkatonának ilyen esetekben nem sok mérlegelési lehetősége van.

A felelősséget a magyar vezetőség körében lehet megállapítani, hiszen nekik volt mozgásterük; ezt az is bizonyítja, hogy ’42 nyarától a magyar csapatok nem vettek részt a gettók kiürítésében, mert valamelyik vezető, akinek kilétét máig nem ismerjük (de feltehetően Szombathelyi Ferenc vezérezredes lehetett), ezt kategorikusan megtiltotta, ahogy szórványosan már korábban is voltak erre példák – mondta Ungváry.

A könyv egyébként egyértelműen állást foglal amellett, hogy a legfelső honvéd vezérkar és így Horthy Miklós is tudott a zsidók tömeges gettósításáról és kivégzéséről, azaz a holokausztról.

Mert a hős brigádok élén

A partizánok mítosza hazánkban 1989 előtt fénykorát élte, de ellenségeik – legalábbis a magyar fordításokban – mindig a németek voltak. Azt, hogy a partizánok a magyar megszállók ellen is harcoltak, a kommunista vezetők sokáig elhallgatták, nehogy ártsanak ezzel a szovjet–magyar barátság eszméjének, de azért is kerülték a vizsgálódást, mert azzal nemcsak a magyar bűncselekmények, hanem a – sokszor azokat megelőző – partizánok részéről elkövetett kegyetlenkedések is kiderültek volna, és az is,

hogy a lakosság egyáltalán nem volt antifasiszta, sőt ellenséges volt a szovjethatalommal szemben

Ezt pedig jobb volt elhallgatni. A holokauszt témája is éppilyen ködbe burkolózott, mert – ahogy Ungváry állítja – azt mondták, hogy nem a zsidókat, hanem a „munkásmozgalmi hősöket” hurcolták el a németek.

„Zsidók egyenlő kommunisták – szinte szóról szóra ugyanazt mondták, mint a nácik, csak most épp pozitív kontextusban. A kommunisták még az antifasizmust is csak hazug módon művelték”

Ellenkező esetben sok kínos kérdés merült volna fel: mi lett a lágerekből visszatért emberekkel, mi lett a vagyonukkal, kik laknak az egykori villáikban? Kiderült volna, hogy a volt rabok nem is kommunisták voltak, sőt sokszor még csak nem is munkások – mondta Ungváry.

A túlélőket a kommunista hatalom emellett arra kényszerítette, hogy nemzetközi színtereken eljátsszák, hogy most aztán igazán szabad és demokratikus országban élnek: a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága 1959-ben azon lamentált, hogyan lehetne kiküldeni egy antifasiszta kongresszusra 100 túlélőt az ausztriai Mauthausenbe úgy, hogy azok ne disszidáljanak a – perverz módon immár a szabadság kapuját jelentő – egykori koncentrációs táboron keresztül.

A könyv egyébként kiemelten tárgyalja azt a kérdéskört is, hogy az 1945 után kiépülő kommunista államhatalom egyáltalán nem az igazságra volt kíváncsi, a népbíróságok csak a fenti mítoszok megerősítéséhez szolgáló koncepciós eljárásokat folytattak le. Így rengeteg ártatlan elítélése mellett, akikre a vallatások után hol hóhérkötél, hol az NKVD „kezelése” várt, azokat is koholt vádakkal ítélték el, akiket egyébként lett volna miért.

’89 után viszont éppen ezekre a koncepciós perekre hivatkozva rehabilitálták őket – írta Ungváry. A pártállami szervek „ugyan a nácizmus ideológiai ellenségének tüntették fel magukat, de erkölcseikben semmivel sem voltak jobbak a náciknál, és tevékenységükkel is a nácizmus szövetségeseinek bizonyultak”.

A könyv szerint 1989 után viszont – egyfajta sérelmi politika nyomán – csak az addig említeni is tilos szovjet bűnök kivizsgálására került a hangsúly; megkérdeztük, vajon hasonló sérelmi politika nyomán került-e ennyire előtérbe a holokauszt kutatása, kérdésköre a rendszerváltás óta.

Nem, mert az áldozatok a magyar nemzet részének tekintették magukat – válaszolta Ungváry –, és éppen ezért az áldozatiságuk elbeszélésében óvakodnak attól, hogy még távolabb kerüljenek ettől. Ez nem olyan etnikai típusú probléma, mint a magyar–szovjet, amikor kölcsönösen fel lehet húzni falakat. „Itt nem az áldozatokkal van a probléma, hanem hogy a magyar többségi lakosság nem ismeri ennek [a bűntettnek] a valós dimenzióit” – mondta.

Kérdeztük azt is, miért mutatható ki a könyv szerint minden hadviselő fél részéről az antiszemitizmus. A megszállók mellett az ukrán nacionalisták és a lengyel kommunista partizánok részéről is – de még a szovjet partizánok is azzal fenyegették a kollaboráló lakosságot, hogy úgy bánnak el velük, „mint egy árulóval, mint egy zsidóval”. Ungváry ezt a zsidóellenesség cári hagyományával magyarázta, és mint mondta, a Cseka (a későbbi KGB) és az NKVD (a Gulagokat is működtető Belügyi Népbiztosság) soraiban fellelhető, jelentős számú zsidó vezetőt is, miután – ahogy Szolzsenyicin is írta – levezényelték a tisztogatásokat, maguk is a rendszer áldozatául estek 1937 és ’39 között (ahogy ’50 és ’53 között az ÁVH zsidó vezetését is leváltották, sőt részben ki is végezték).

Bár többször szerepel a könyvben, hogy a katonák kifejezetten utáltak a kivégzésekhez asszisztálni, az is olvasható, hogy „ettől függetlenül azonban fel sem merült bennük az, hogy megkérdőjelezzék annak a realitását, hogy a lakosság különböző csoportjainak teljesen más jogaik vannak az élet legkülönbözőbb területén”.

Itt érdemes megemlíteni, hogy a korabeli közvélekedés ezekben a kérdésekben meglehetősen eltért a maitól. Elég talán példának felhozni, hogy ebben az időben az USA bizonyos államaiban még a fehérek buszára sem szállhattak fel színes bőrű emberek, és ezt nagyon sokan ott nem is érezték problémásnak. Ennek tükrében kérdeztük Ungváry Krisztiánt, hogy tényleg beállíthatjuk-e a korban jelen lévő faji megkülönböztetést kizárólagos közép-európai jelenségként, és ha nem, mi lehetett volna elvárható egy honvédtől, mit kellett volna tennie ezekben a rendkívüli helyzetekben.

A történész válaszában hangsúlyozta: egy egyszerű katonától nem is várhatjuk el, hogy nyíltan felrúgja a „referenciakereteket”, ugyanakkor a parancsnok tudott volna ezen a kereten alakítani, így nála más a helyzet. Bár az amerikai analógia a megkülönböztetés terén helyes, a következményei viszont egészen mások voltak a kettőnek. Másrészt a numerus clausustól nem azonnal következett az, hogy zsidókat sírgödrökhöz kísérik. Akkorra már a katonák túl voltak többek között az NKVD által hagyott hullahegyek és a lakosság pogromjainak élményein – aztán kapják a rumot a feletteseiktől a kivégzésre kísérgetések előtt, és ha ott vannak százan, a százegyedik nem fog kilépni a sorból – mondta, hozzátéve:

Ha a magyaroknak lőniük is kellett volna, valószínűleg sokan megtagadták volna ezt

ahogy a németeknél is sok ilyen példa volt, és ez nem vont maga után büntetést.

– A magyaroknak viszont nem kellett lőniük, csak olyasmiket tenniük, amelyek formailag köthetők voltak a katonai szolgálathoz. Egy egyszerű falusi parasztgyerektől pedig nem reális elvárni, hogy a teljes genfi és hágai egyezmény szövegét visszamondja – mondta Ungváry.

Ezzel érthetőbb ez a pszichikai helyzet, amibe kerültek. A németek jól kiválasztották azokat a bajtársaikat is, akik meghúzták a ravaszt; az érintettek pedig azzal ideologizálták meg maguknak a dolgot, hogy ők egy nagyon súlyos és nehéz kötelességet végeznek el – „a piszkos munkát”.

A könyvben szó esett arról is, hogy amikor a szovjethatalom bevonult a lengyel, ukrán és zsidó lakosságú Galíciába az országot a németek és szovjetek között felosztó Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében, a lengyel elitet lefejezték, mintegy félmillió lakost elhurcoltak. Eközben az addig elnyomott helyi zsidóság nagy számban, számarányán felül jelentkezett a rendőrségbe és – ahogy kérdésünkre Ungváry elmondta – „természetesen” részt is vett előbbiek deportálásában.

Ungváry ugyanakkor aláhúzta: ettől még nem a zsidók tehetnek a későbbi pogromokról, még akkor sem, ha valakit épp egy zsidó NKVD-s vitt el a kivégzőgödörig;

ennek a rossznak az okozója az a sztálinista politika volt, amelyik egymásnak ugrasztotta a nemzetiségeket. Nem beszélve arról, hogy az NKVD-s kivégzőtisztnek lehet, hogy zsidó volt a származása, de amit tett, azt nem zsidó származása, hanem kommunista meggyőződése miatt tette.

Ugyanakkor Ungváry kiemelte: a zsidók senkihez sem szaladhattak a sztálini rendszer összeomlása után bosszúért, ellentétben a lengyelekkel és az ukránokkal.

„Nem hiszem, hogy az volna a helyes út, ha azt mondanánk, hogy ti zsidók, ti is nézzetek magatokba, mert a szembenézés akkor hiteles, ha mindenki magán kezdi”

– mondta Ungváry.

Hasonlóan problémás a zsidó gettórendőrök ügye, akik a túlélés reményében hitsorosaikat szolgáltatták ki a náciknak; a kollaboránsokkal szembeni indulatokat jól példázza a németekkel tárgyaló és így zsidókat mentő Kasztner Rezső tel-avivi meggyilkolása – említette kérdésünkre a történész.

Mint a fenti példák is mutatják, gyakran nem volt túl sok választása egy gettórendőrnek, de egy honvédnek sem, így, ahogy Ungváry is mondta,

ennek a rengeteg  borzalomnak sokszor ugyanaz a személy egyszerre volt elkövetője – és elszenvedője is.

Rákérdeztünk arra is, mennyiben állapítható meg egyáltalán a ma, három generációval a történtek után élő magyarok felelőssége a tragédiában; erre Ungváry így felelt:

Természetesen senki nem felelhet más bűneiért. Felelősség csak egyetlen szempontból merülhet fel, nevezetesen úgy, hogy felelősek vagyunk a több generációval ezelőtt történtek emlékezetéért. Azért, hogy erről ma egyéni szinten se hangozzanak el hazugságok, és azért, hogy ne merüljön teljes feledésbe azok szenvedése, akik a magyar nemzet tagjai és akiket magyarságukban sértettek meg.

(A cikkben szereplő korabeli fotók a történész szakmai Facebook-oldaláról származnak, ahol számos személyes történet is olvasható.)

Kétrészes cikkünk rövidített változata nyomtatott formában a Magyar Nemzet 2015. december 30-i számában is megjelent. A két cikk szövege a rövidítés miatt helyenként eltér.