1946: így sarjadt virág a szovjet csizma alatt

Az emberek a szovjet megszállás ellenére is reménykedtek.

Zűrzavaros helyzetben állt fel Szegeden a magukat demokratikusnak nevező pártok formációja, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) 1944 decemberében.

A társulás tagjai voltak: a Független Kisgazdapárt (FKGP) a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP) és a Polgári Demokrata Párt (PDP). Céljuk az addigi politikai rendszer teljes eltörlése volt. Szálasiék és a magát papíron az 1939-es megválasztott országgyűléssel jogfolytonosnak tekintő rezsim a németek szövetségeseként utóvédharcait vívta Budapesten, majd később a Dunántúlon is. Ilyen körülmények között alakult meg 1944. december 21-én, Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd az MNFF pártjainak tagjaiból és pártonkívüliekből létrehozott ideiglenes nemzeti kormány – írta le a helyzetet Rácz János, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa.

A történész hangsúlyozta: az 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választás eredménye is azt mutatta, hogy

az emberek a demokratikus átmenet hívei voltak: az arra jogosultak több mint 90 százaléka ment el voksolni

– igaz, szélsőjobboldali pártok nem is indulhattak a választásokon.

Bár a szovjet hadsereg megszállása nagyon erősen rányomta a bélyegét a közhangulatra, az emberek mégis reménykedtek az új kezdetben. „Majd ha kimennek az oroszok, jöhet a demokrácia” – vélekedtek sokan, és az sem véletlen, hogy a kisgazdák elsöprő többséggel nyerték meg a választásokat (jóllehet, Moszkva nyomására mégis koalíciós kormányt kellett alakítaniuk, bevéve abba a kommunistákat). Nem tudhatták sem az egyszerű polgárok, sem a demokráciában reménykedő politikusok, hogy a szovjetek nem mennek el, és hogy a szovjet megszállás már 1943-ban, a teheráni konferencián eldőlt – mondta. Az FKGP kezdetben nem is akart választásokat tartani a szovjet csapatok jelenlétében.

Közben az ország gőzerővel folytatta az újjáépítést, megtörtént a földosztás, és megkezdődött az előző rendszer prominenseinek elszámoltatása a népbíróságokon. A népbíráskodás jogszabályi keretei azonban alkalmat kínáltak a visszaélésekre is.

Azok a „gonosz” Habsburgok

A történész szerint ugyanakkor előállt az a különös helyzet, hogy a demokratikusnak szánt változásokat még mindig az előző és leváltott rendszer államformájában, a király nélküli királyságban hajtották végre:

Tildy Zoltán, a frissen megválasztott kormányfő közjogi szempontból a Magyar Királyság miniszterelnöke volt.

Különös ez azért, mert a törvényjavaslat nemzetgyűlési vitájában a királyság intézményrendszerét szívesen hasonlították a diktatúrához a köztársasággal szemben.

Bár az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon ez még nem volt kulcskérdés – a pártok a gazdaság újjászervezésével, a hatalom megszerzésével voltak elfoglalva, egyedül a szociáldemokraták vetették fel, még a választások előtt, az egykori Károlyi-kormányra való hivatkozással a népköztársaság kikiáltását.

Ugyanakkor – mint Rácz János elmondta – voltak néhányan, ha nem is sokan, akik a királyság megtartása vagy legalábbis az államformaváltás elodázása mellett kardoskodtak, bár ez nem jelentette azt, hogy ne lettek volna demokraták vagy Horthy hívei lettek volna. Legitimista párt eleve nem indulhatott volna a választásokon, így ezt az eszmét legfeljebb egyéni szinten képviselte néhány politikus a különböző pártokban, főleg a kisgazdáknál. Természetesen a legélesebben a katolikus egyház szállt szembe a váltással, a nyilasok börtönét is megjárt Mindszenty József hercegprímás vezetésével.

Voltak olyanok is, mint a pártonkívüliként bejutott Slachta Margit, aki nyíltan ellenezte az államformaváltást, és arról beszélt a parlamentben, hogy a politikai vezetés minősége nem az államformától függ.

Eckhardt Sándor demokrata néppárti képviselő pedig amellett volt, hogy népszavazás döntsön az államforma kérdéséről.

Ugyanakkor a királyság számos más, szimbolikus problémát is felvetett: a koronás címer, amely még 1945-ben is használatban volt, a Szent Korona eszméje alapján egyfajta igényt is jelentett az elszakított magyar területekre. Ráadásul a Magyarország új államformájáról szóló, 1946. évi I. törvénycikk sem rendelkezett az új címerről. S bár voltak, akik a „jó” Habsburg-házi királyok példáit is sorolták, az alapvető narratíva mégis a „400 éves Habsburg elnyomásról” és a „kurucos mentalitásról”, valamint az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról, illetve az 1918-as népköztársaság örökségéről szólt – vázolta a korabeli parlamenti viták hangvételét Rácz János.

A kommunisták elérték céljaikat

Összességében a legitimisták és a kérdést halogatni kívánok valós politika ereje nem volt számottevő, végül még a kisgazdákon belül is felmorzsolódtak, emellett külpolitikai kényszer is volt az államforma megváltoztatására: közeledett a békekonferencia, ahol szintén érdemes lett volna a demokratikus átmenetet jelképesen is megjeleníteni egy új államformával. A változást támogatta Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió is. Bár a korszakban voltak demokratikusan működő királyságok, de úgy vélték, hogy a háború utáni Magyarországnak el kell határolódnia a Horthy-korszak által örökül hagyott államformától. Nem beszélve arról, hogy ezzel a fordulattal kívánták megnyugtatni a környező államokat. Így amikor 1946. január 29-én a kisgazda Sulyok Dezső beterjesztette az államformáról szóló törvényjavaslatot a nemzetgyűlésben, azt kétnapos vita után el is fogadták – egyedül Slachta Margit szólalt fel az ezeréves Magyar Királyság védelmében.

Ekkorra az államfő ügyében is döntésre jutottak: eddig a kormányzó hiányában a hozzá tartozó jogköröket a Nemzeti Főtanács birtokolta, most az volt a kérdés, hogy mekkora hatalmat kapjon a leendő köztársasági elnök. A kisgazdák eleinte – meglévő pozíciójuk erősítése és egy lehetséges kommunista hatalomátvétel elkerülése érdekében – erősebb köztársasági elnöki pozícióban gondolkodtak, a kommunisták viszont hatalomtechnikai szempontból azt szerették volna, hogy ne az államfő, hanem a kormány legyen a végrehajtó hatalom, a köztársasági elnök pedig afféle reprezentatív szerepet töltsön csak be, és lehetőleg velük együttműködő politikus is legyen. A történész értékelése szerint mindkét céljukat sikerült elérniük: bár a szociáldemokraták kezdetben Károlyi Mihály mellett kardoskodtak, a kommunisták taktikai okokból elfogadták a kisgazdapárt jelöltjét és Tildy Zoltán mellé álltak. Tildy személyisége és konfliktuskerülő magatartása megfelelt az elvárásaiknak. Őt támogatta gyakorlatilag a teljes nemzetgyűlés, így közfelkiáltással meg is választották az új köztársaság első elnökének. A törvény rendhagyó módon rögzítette az emberi jogokat. Ez fontos előrelépésnek számított, azonban a betartása nem teljesült. Ugyanez elmondható az 1946. évi X. törvénycikkről is, amely az emberi alapjogok hatályosabb védelméről szólt.

A törvények pusztába kiáltott szavak maradtak az MKP törekvései miatt.

A második Magyar Köztársaságot végül 1946. február 1-jén kiáltották ki a Kossuth téren, beszédet mondott Tildy mellett a későbbi miniszterelnök, a kisgazda Nagy Ferenc, a szociáldemokrata párt részéről Szakasits Árpád, és megszólalt a kommunista párt vezetője, Rákosi Mátyás is. A bejelentést valóságos, a pártok által megszervezett ünnepély fogadta: sok helyen munkaszüneti nappal vagy rövidített munkanappal ünnepeltek, Budapesten ingyenes mozi és színház várta az embereket.

Természetesen ahhoz, hogy ezt az ünneplést megértsük – mondta a történész –, figyelembe kell vennünk, mennyi viszontagságon ment keresztül előtte az ország, a háború, a német és szovjet megszállás borzalmai után viszont sokan úgy érezhették, hogy egy új kezdet jött el.

Persze voltak olyan jelek, amelyek árnyékot vetettek a szép új világra: a népbírósági perek – jóllehet az új rendszer legitimációját kívánták erősíteni – sok esetben nem jogszerűen zajlottak, egyes esetekben tetten érhető volt a személyi indokból történő feljelentés a népügyészségen. S ott volt a svábok jogfosztása és kitelepítése is, ami ekkor már javában folyt, ahogy az MNO-nak korábban Zinner Tibor történész elmondta.

Azt ugyanakkor kevesen gondolták, hogy alig két-három év múlva már minden más pártot ellehetetlenítenek, a köztársaságból pedig a demokráciát minden tekintetben nélkülöző népköztársaság lesz, és szovjet mintára megkezdődik a kommunista diktatúra kiépítése.