Horthyt saját kultusza menthette meg a kötéltől

Sztálin nem engedte, hogy mártírt csináljanak a nemzeti szimbólummá vált idős kormányzóból.

Horthy kultuszában három szakasz különíthető el: az 1919–20 körüli „országmentő”, az 1920–30-as évekbeli „országépítő” és 1938-tól az „országgyarapító” kormányzó. Egyébként 1925 előtt a radikális jobboldal, annak kiszorulása után pedig az állami propaganda gondoskodott a kultusz erősítéséről.

Érdekes kutatási terület lehetne még, hogy 1945 után hogyan indult be a szintén állami ellenkultusz, hogyan lett a páratlan államférfiból „untermensch”, aki „magyarul sem tudott igazán”, és „pusztulásba vitte az országot”, illetve hogy milyen volt az emlékezete a rendszerváltás után – ajánlotta Turbucz figyelmébe Romsics. A szakember keserűen megjegyezte: sajnos a mai emlékezetpolitikai közösségek elvárják a fekete-fehér ítéletet, ezért a tárgyilagos történészek nem annyira népszerűek.

Valóban iszonyatos indulatok szikráznak az emlékezetpolitikában, ehhez képest a tudományos igényű művek száma nem nagyon nő – jelentette ki Ablonczy Balázs, az MTA történeti intézetének főmunkatársa, aki Turbucz könyve kapcsán azt mondta, nem hezitálna a mérföldkő kifejezést használni egy olyan könyvnél, ahol csak a felhasznált irodalom jegyzéke hetven oldal.

Ráadásul az újságokat is manuálisan kellett átböngésznie, hiszen nem voltak digitalizálva; maga a könyv pedig tárgyilagosan vezet végig a szegedi laktanyaudvartól, ahol először hangzott el, hogy „Horthy apánk”, Reisinger Ferenc híres felkiáltásáig, hogy „én, a szocialista már eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós”. A könyv hátterében felsejlik egy Horthy-életrajz is, ezt is érdemes lenne megírni, mert tudományos alapossággal ilyen még nem született – ajánlotta Turbucznak Ablonczy.

A fiatal kutató erre válaszában ígéretet is tett. Megjegyezte: mulattatták a kommentek az MNO-n megjelent interjúja alatt, mert

többségük összefoglalta mindazt, ami nem tartható tudományosan: Horthyt vagy fasiszta tömeggyilkosnak, vagy országmentő félistennek írták le.

Azaz a mai napig megtalálható mind az 1945 előtti glorifikációs időszak, mind az azutáni empátia nélküli, sokszor alaptalan, túlzó kritikák. A realitás értékeléséhez mindkettőt figyelembe kell venni: Horthy akkor foglalja el a helyét a történelemben, ha a szükséges empátia és kritika is meglesz hozzá.

Kérdésre Turbucz arról is beszélt, hogyan lehetett, hogy Horthy nem került a vádlottak padjára. Mint mondta, senki nem akarta igazán vádlottként Nürnbergbe citálni az idős kormányzót – Rákosi Mátyás kivételével. Őt Sztálin beszélte le erről, aki egyrészt az akció balsikere ellenére méltányolta Horthy kiugrási kísérletét, másrészt – és ezt végül Rákosi is elfogadta – nem tartotta jó ötletnek, hogy az addigra már nemzeti szimbólummá vált kormányzóból mártírt teremtsenek. Így kerülte el Mannerheim is a hasonló sorsot. A kommunisták erős nemzeti deficittel indultak a világháború utáni Magyarországon, nem akarták volna még ezzel is rontani a helyzetüket.

Azaz – vonhattuk le a következtetést – Horthy végzete és megmenekülése is saját kultusza volt.