Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Karának főigazgatója elöljáróban leszögezte: a téma sajnos napi politikai csatározások áldozata, de az MTA kutatói szakmai munkát végeznek, és nem ideológusok – hangsúlyozta talán a Hóman-vitára, talán a köztérnevek megítélésére vonatkozó kormányzati kérdésre utalva. Mindenesetre a könyvről elmondta: alapos mű, amely nem a megszokott köldöknézéssel dolgozza fel a korszakot, hanem megfelelő nemzetközi kitekintéssel, ugyanakkor a dolgok belső logikáját is figyelembe véve.
Azaz a Horthy-korszak Magyarországon nem azért volt olyan, amilyen, mert ilyen „elvetemült” politikusok kerültek hatalomra, hanem mert egész Európában, még a demokratikus társadalmakban is előfordult a vezérkultusz. Ezt később Romsics Ignác akadémikus történész, Turbucz témavezetője is megerősítette, mondván Finnországban Mannerheim, Lengyelországban Józef Pilsudski, Spanyolországban Franco, Romániában Antonescu, Franciaországban Pétain marsall épített ki hasonló kultuszt, amelyek különböztek Hitler vagy Mussolini tiszteletétől.
Hogy mennyire vigyázni kell a felületes következtetésekkel, arra példának hozta fel a kutató, hogy sokan militarizmusa miatt bírálják Horthyt, mivel mindig egyenruhában jelent meg. Valójában azonban a kormányzó unokája Fodornak elmondta: a politikus azért volt mindig uniformisban, mert utált válogatni az öltönyök között, és így egyszerűbb volt neki.
Ami a kultuszt illeti, annak egy negatív hatása biztosan volt:
az, hogy a korszak végére Horthy maga is elhitte – és ez is közrejátszott a kiugrással kapcsolatos bénázásában –, hogy olyan kivételes egyéniség, akinek mindenképp a helyén kell maradnia.
Mindenesetre ilyen fiatal ember ritkán tesz le ilyen komoly munkát az asztalra – zárta szavait Fodor.
A soron következő Romsics pedig amellett, hogy elmondta: Turbucz tizennyolc országos napilap húszéves termését nyálazta át, oda is szúrt az ELTE-nek, amely a phd-képzése alatt „nem tartotta elég jónak Turbuczot az ösztöndíjhoz”. De ez legyen az ő bajuk – kommentálta.
Horthy kultuszában három szakasz különíthető el: az 1919–20 körüli „országmentő”, az 1920–30-as évekbeli „országépítő” és 1938-tól az „országgyarapító” kormányzó. Egyébként 1925 előtt a radikális jobboldal, annak kiszorulása után pedig az állami propaganda gondoskodott a kultusz erősítéséről.
Érdekes kutatási terület lehetne még, hogy 1945 után hogyan indult be a szintén állami ellenkultusz, hogyan lett a páratlan államférfiból „untermensch”, aki „magyarul sem tudott igazán”, és „pusztulásba vitte az országot”, illetve hogy milyen volt az emlékezete a rendszerváltás után – ajánlotta Turbucz figyelmébe Romsics. A szakember keserűen megjegyezte: sajnos a mai emlékezetpolitikai közösségek elvárják a fekete-fehér ítéletet, ezért a tárgyilagos történészek nem annyira népszerűek.
Valóban iszonyatos indulatok szikráznak az emlékezetpolitikában, ehhez képest a tudományos igényű művek száma nem nagyon nő – jelentette ki Ablonczy Balázs, az MTA történeti intézetének főmunkatársa, aki Turbucz könyve kapcsán azt mondta, nem hezitálna a mérföldkő kifejezést használni egy olyan könyvnél, ahol csak a felhasznált irodalom jegyzéke hetven oldal.
Ráadásul az újságokat is manuálisan kellett átböngésznie, hiszen nem voltak digitalizálva; maga a könyv pedig tárgyilagosan vezet végig a szegedi laktanyaudvartól, ahol először hangzott el, hogy „Horthy apánk”, Reisinger Ferenc híres felkiáltásáig, hogy „én, a szocialista már eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós”. A könyv hátterében felsejlik egy Horthy-életrajz is, ezt is érdemes lenne megírni, mert tudományos alapossággal ilyen még nem született – ajánlotta Turbucznak Ablonczy.
A fiatal kutató erre válaszában ígéretet is tett. Megjegyezte: mulattatták a kommentek az MNO-n megjelent interjúja alatt, mert
többségük összefoglalta mindazt, ami nem tartható tudományosan: Horthyt vagy fasiszta tömeggyilkosnak, vagy országmentő félistennek írták le.
Azaz a mai napig megtalálható mind az 1945 előtti glorifikációs időszak, mind az azutáni empátia nélküli, sokszor alaptalan, túlzó kritikák. A realitás értékeléséhez mindkettőt figyelembe kell venni: Horthy akkor foglalja el a helyét a történelemben, ha a szükséges empátia és kritika is meglesz hozzá.
Kérdésre Turbucz arról is beszélt, hogyan lehetett, hogy Horthy nem került a vádlottak padjára. Mint mondta, senki nem akarta igazán vádlottként Nürnbergbe citálni az idős kormányzót – Rákosi Mátyás kivételével. Őt Sztálin beszélte le erről, aki egyrészt az akció balsikere ellenére méltányolta Horthy kiugrási kísérletét, másrészt – és ezt végül Rákosi is elfogadta – nem tartotta jó ötletnek, hogy az addigra már nemzeti szimbólummá vált kormányzóból mártírt teremtsenek. Így kerülte el Mannerheim is a hasonló sorsot. A kommunisták erős nemzeti deficittel indultak a világháború utáni Magyarországon, nem akarták volna még ezzel is rontani a helyzetüket.
Azaz – vonhattuk le a következtetést – Horthy végzete és megmenekülése is saját kultusza volt.
