Így vette vissza hazánk fegyverrel Kárpátalját

Hetvenhét éve ma indultak meg a magyar honvédek. A lengyelek is segítettek, a ruszinokat viszont átverték.

Aztán 1938 szeptemberétől megkezdődött Csehszlovákia felbomlása, az első bécsi Döntéssel pedig Magyarország novemberben visszakapta a Felvidék, és így Kárpátalja déli, magyarlakta sávját, a meggyengült Prága pedig ezúttal utat engedett a ruszin autonómiának – bár Bródyt, aki a térség hovatartozása kapcsán népszavazást sürgetett, még le tudták váltani, az ukrán orientációjú Avgusztin Volosin miniszterelnöksége alatt pedig

1939 elején ukrán nacionalista egységpárt alakult – a többi pártot, így a magyarokét is betiltották, ahogy a magyar és orosz nyelvű lapokat is.

A területen ekkor még csehszlovák hadsereg állomásozott, emiatt Volosin nem mert saját hadsereget állítani, csak a Szics-gárda nevű félkatonai szervezetet támogatta, amely később, Csehszlovákia szétesése után egyedüliként szállt szembe a bevonuló magyarokkal.

Ugyanis Budapest sem mondott le az egykor hozzá tartozó területről, azonban német hozzájárulás híján nem tudott lépni a revízió ügyében. Eközben a magyar Rongyos Gárda diverzáns akciókkal próbált zavart kelteni a térségben. Ekkor került sor az 1939. január 6-i vízkereszti csatára, amikor a feldühödött csehszlovákok három páncéljárművel rátámadtak Munkácsra. A magyar propaganda segítségével ez a támadás a cseh agresszió szimbólumává vált.

„Magyar, lengyel és román bandák fenekednek Kárpátaljára. Azt feleljük: el a kezekkel Kárpátaljától, mert ez a föld ukrán volt és lesz ezután is!”
(részlet az Ukrán Nacionalisták Szervezete röpiratából)

„Elég volt! Rázzátok le a cseh igát. A magyar határok egyre közelebb kerülnek hozzátok, fogadjátok jó szívvel. A cseh nyomorúság, elnyomás után Magyarország gabonát, bort és békét ad nektek. Szent István koronája alatt jómódban fogtok élni, vallási, gazdasági és politikai szabadságot nyertek!”
(részlet egy lengyel röpiratból)

Ez idő alatt a lengyelek is diverzánsokkal destabilizálták a térséget, Budapestet segítve abban, hogy az a rendteremtés ürügyén bevonulhasson, és megszerezhesse a területet Csehszlovákiától – valahogy úgy, ahogy az Oroszország által átdobott fegyveresek teszik azt 2014 óta Kelet-Ukrajnában.

Varsó segítségét nem csak a legendás lengyel–magyar barátság indokolta: egyrészt a lengyeleknek sem állt érdekében, hogy egy esetleges német befolyási övezet vágja el őket magyar szövetségeseiktől, illetve ők is tartottak attól, ha létrejön valamiféle ukrán állam a térségben, az a Lengyelország területén élő ukránoknak is vonzerőt jelenthet. Később azonban, amikor Magyarország német orientáltsága nyilvánvalóvá vált, leállították ezeket az akciókat.

Bár a németek sokáig hitegették Volosinékat is, végül 1939. március 14-én rábólintottak: Budapest támadhat, méghozzá egy időben azzal, hogy Hitler csapatai bevonulnak Prágába, Jozef Tiso pedig kikiáltja Szlovákia függetlenségét. Ezzel Csehszlovákia megszűnt létezni. Aznap Volosinék is kikiáltották a független Kárpát-Ukrajnát, azonban a csehszlovák hadsereg kivonult, így csak a Szics-gárda mintegy 2 ezer főnyi, gyengén felfegyverzett önkéntese szállt szembe a magyar honvédekkel, akik szintén csupán másfél hónapos kiképzésben részesültek.

Lelkes és hazafias amatőrök csaptak össze, ahogy Fedinec fogalmazott, és ennek megfelelően történtek kegyetlen dolgok.

A vérmezei csatában a szics-gárdisták sokszor fegyvertelen huszti gimnazistákat állítottak ki a magyar hadsereg elé, utóbbi pedig terroristaként bánt el az ellenállókkal. A honvédek mintegy nyolcvan, a szicsek több száz embert vesztettek. Bár a román hadsereg is készenlétben állt, tudván, hogy a revízió következő célpontja Erdély lesz, végül tétlenül végignézték, ahogy Magyarország visszafoglalja Kárpátalját.

Ugyanakkor érdekes módon a németek védnökséget vállaltak a kárpátukrán vezetők és a Szics-gárda vezetői fölött is, így a kedélyek lecsillapítása végett a varjúlaposi táborba internált szicsek is szinte kizárólag az egyszerűbb emberek közül kerültek ki; a többi vezető helyben maradva, bántatlanul gazdálkodott, vagy csatlakozott a későbbi szovjetellenes ukrán felkeléshez – mondta el Fedinec.

Az is érdekes, hogy Kárpátalja német jóváhagyással történt visszaszerzésével helyreállt a lengyel–magyar határ, amelyen keresztül éppen a Harmadik Birodalom elől menekülő 60 000 lengyel katona és rengeteg civil tudott Magyarországra érkezni; közülük sokan Nyugat-Európába távozva folytatták a harcot a németekkel szemben.

Bár Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, a sokáig ígért autonómiát a ruszinok nem kapták meg. Teleki Pál miniszterelnök értekezletek során győzködte a magyar politikusokat, hogy adják meg az önrendelkezés jogát a térségnek, mindenki arra hivatkozott, hogy az ígéretek békés bevonulásra vonatkoztak, Kárpát-Ukrajna azonban katonailag ellenállt, ez pedig felmenti Budapestet a korábbi ígéretek alól – vázolta fel a képet a történész.

Ennek megfelelően minden korábbi Budapest-párti politikust félretoltak (bár Bródy parlamenti képviselői posztot kap), inkább azokra az idős, az egykori Ruszka-Krajnában politizáló ruszinokra építettek, akik – a magyar politikusokhoz hasonlóan – úgy vélték, hogy az előző húsz év relatíve demokratikus csehszlovák uralma semmilyen hatással nem volt a térségre, és nosztalgiával gondoltak a Monarchiára, holott a ruszinok jelentős része már nem ebben a közegben szocializálódott.

Egyébként a ruszinok elnevezése is kérdésessé vált, főként az ukrán nacionalizmus visszaszorítása érdekében:

sokan a Trianon előtti, latinos „rutén” mellett törtek lándzsát, mások a „magyarorosz” elnevezést preferálták.

A hivatalos nyelvhasználatot is próbálták minél távolabb tolni az ukrántól, a sajtóban és az oktatásban is az oroszosítást erőltették. Érdekesség, hogy mind Bródyt, mind Volosint valószínűleg még magyarul anyakönyvezték, utóbbi pedig még 1939-ben is erőteljes magyar akcentussal beszélte az ukránt – tudtuk meg.

Mindenesetre az 1939-es miniszterelnöki rendelet Kárpátalján ideiglenes közigazgatást rendel el, megalakul a Kárpátaljai Kormányzóság, hasonlóan névleges jogkörökkel, mint a csehszlovák időkben, kétnyelvű hivatalos lappal, a Kárpátaljai Közlönnyel. Érdekes módon egy kettős közigazgatás is kialakul, például Ungvár és Munkács egyszerre része a kormányzóságnak és vármegyerendszernek is.

A magyar uralom első hónapjaiban fennálló katonai közigazgatás időszakában előfordultak túlkapások is, Fedinec szerint olyannyira, hogy a közigazgatás vezetője, Novákovics Béla folyamatosan panaszkodott az egységek magaviseletére.

Elvégre a honvédek alig másfél hónapos kiképzést kaptak, de szemtanúk szerint a magyar csendőrök is „sültparasztként” viselkedtek a cseh csendőrökhöz képest – épp azért, mert az állomány hiányzó létszámát csellengő parasztfiúkkal töltötték fel.

Hogy hogyan változott ez idő tájt a térség etnikai képe, nehéz megmondani. Csak annyi biztos, hogy Kárpátalja lakosságának több mint 10 százaléka volt magyar, ezekhez a magyar népszámlálás hozzászámolta a zsidókat is (a csehszlovák nem), és sok volt a magyarul kiválóan beszélő, de nem magyar identitású ruszin is.

Egyébként Prága a magyarlakta részek vasúti csomópontjaira számos csehet telepített be. 1938 után pedig a zöldhatáron sok ruszin szökött át a Szovjetunióba a magyar uralom elől – azonban a szovjetek elfogták, és potenciális kémként lágerekbe zárták őket – mondta a történész.

Nem véletlenül távoztak pont szovjet földre: Kárpátalja éppen a szegénysége miatt etnikumra való tekintet nélkül leginkább baloldali, kommunista szimpatizáns volt.

Ugyanakkor ennek ellenére Moszkva egészen 1944-ig sikertelenül próbálkozott partizánok bevetésével, azokat a magyar karhatalom igen hamar – sokszor a lakosság támogatásával – elfogta; egészen a szovjet hadsereg megérkezéséig nem jártak sikerrel a toborzásaik: ők sem voltak más Ruszinföldön, mint egy új idegen hadsereg – magyarázta Fedinec. Hozzátette:

Kárpátalja drámája, hogy a lakossága minden hadseregben szolgált, és az embereknek csak töredéke tette ezt önként.

Alsókalocsán egyébként azóta közös emlékművet állítottak a második világháborúban különböző hadseregekben elhunyt falubelieknek. A sors fintora, hogy az autonomista, Prága és Budapest által is mellőzött Bródyt magyar kollaboráció miatt a szovjetek Ungváron agyonlőtték.

A szovjet hadsereggel együtt azonban 1944-ben megérkezett a málenkij robot is, ami elsősorban Kárpátalját sújtotta. A klasszikus megközelítés szerint a szovjetek a veszteségeikkel indokolva, kvázi hadifogolyként vitték el a magyarokat; a történész azonban egy másik magyarázatot is ismer, miszerint a nem szláv lakosság elhurcolása azt a célt is szolgálhatta, hogy egy esetleges népszavazáson minél kevesebben voksoljanak a Moszkvához tartozás ellen. Végül a térség helyzetéről a szovjet–csehszlovák egyezmény döntött, így került Kárpátalja a Szovjetunióhoz.

Ugyanakkor bár a szovjeteknek nem sikerült a magyarok ellen felpiszkálniuk a lakosságot, a korábban német szövetségben a szovjetek ellen harcoló UPA partizánjai megvetették a lábukat a hegyekben, és egészen az ötvenes évek elejéig folytatták küzdelmüket Sztálin rendszere ellen.