Robot a fagyban, moslék és verés ebédre

Elképesztő trükkökkel fogdosták össze a ’44 után Szovjetunióba hurcolt nyolcszázezer magyart.

Budapesten Malinovszkij parancsára még keményebb fejvadászat zajlott, különösen szerették az egyenruhásokat: a rendőröket, a vasutasokat, a kalauzokat úgy mutogatták, mint afféle katonai elit alakulatokat, amelyek miatt ennyire nehéz volt elfoglalni Budapestet. De vittek munkásokat, holokauszttúlélőket és antifasiszta ellenállókat is.

Március végén még mindig nem jött össze a 138 ezer hadifogoly, így a gyári munkásoknak estek neki, és vitték ezrével őket a szovjetek.

A „begyűjtés” kiterjedt Budapest környékére is. Muskovics Andrea Anna muzeológus felidézte, hogy Érd vidékéről is nagyságrendileg 3–12 ezer embert hurcoltak el, első körben egy éjszakai razzia során 250-300 férfit 1945. január 6-án. Még aznap ki is hirdették, hogy a környékbeli, 16 és 60 közötti férfiak az érdi vásártéren gyülekezzenek másnap. Közülük az idősebbeket és a nélkülözhetetleneket – asztalosokat, iparosokat – hazaengedték. A 18 év alattiak tornasorából kipótolták a felnőttek hiányzó létszámát, január 9-én pedig megtorlás jelleggel még 100 fiatalt fogdostak össze. Mindenkit Ercsi irányába hajtották, és nem is nagyon őrizték őket, mert az emberek elhitték, hogy tényleg csak igazolásért, illetve „kis munkára” mennek. Eleinte, 1944 karácsonya környékén ugyanis még pár nap után valóban hazaengedték az embereket, illetve az Ercsi felé hajtott tömeggel szemben magyarul tudó oroszokat meneteltettek álhadifogolyként, akik vígan lobogtatták az „igazolásaikat”.

Mint Muskovics elmondta:

volt, akit egész Temesvárig, a nagy gyűjtőtáborig gyalogoltattak.

Itt hamarosan kitört a tífuszjárvány, és rengetegen meghaltak; innen az egészséges foglyok egy részét egyből a szibériai Gulag–Gupvi-táborokba, más részüket Szegedre, majd onnan a táborokba vitték kőkemény munkára. A legtöbben 1947–48-ban tértek haza.

Ennél még sanyarúbb volt a kárpátaljaiak sorsa – számolt be róla Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történésze. A szovjetek által megszállt területeken is „igazolások” kiadásával, illetve háromnapos „málenkij robottal” indokolták a begyűjtést, haditörvényszékkel fenyegetve a nem megjelenőket, és retorziókkal a családjukat. November 15-től megkezdték a lakosság szétválogatását etnikai alapon: aki magyarnak vagy németnek vallotta magát, fogva tartották, a többieket – ruszinokat, cigányokat, zsidókat, mindenkit – hazaengedték. Volt, aki még ekkor sem tagadta meg magyar nemzetiségét, bár sötétebb tónusú bőre miatt romának gondolták, és hazaengedték volna.

Mások szerint sem véletlen, hogy ilyen etnikai tisztogatás után – csaknem 30 ezer embert hurcoltak el a térségből, döntően a magyarlakta alföldi részekről – tartották meg az NKVD-katonák által megfélemlített nép körében a népszavazást a csatlakozásról a Szovjetunióhoz 1945 őszén.

1947-ben – a kulákok és egyéb „ellenséges elemek” mellett azt a korosztályt célozták meg, amelyet ’44-ben még túl fiatalnak ítéltek. Őket katonai behívóval szedték össze, de végül munkaszolgálatra vitték a Donyec-vidéki szénbányákba, ahol sokakkal a mostoha körülmények végeztek.

Fóris Kálmán, a konferencián részt vevő túlélő története, amelyet ő maga mesélt el, így akár tipikusnak is mondható: kárpátaljai magyarként 1944. november 18-án rendelték be három nap munkára, ebből neki szerencséjére „csak” 14 hónap lett. Fóris Szolyván kezdte pályafutását a több tízezres gyűjtőtáborban, ahol

700 literes kondérban főztek négy-öt kiló sózott halat és pár kéve csalánt. Ezt ette ezer ember kétujjnyi kenyérrel.

Sokan haltak meg a hiányos ruházat miatt a hidegben, a flekktífuszban, akik életben maradtak, azon rettegtek, nehogy rákerüljenek a Szibériába tartó vonatokra.

Fóris dolgozott rakodóként és favágóként is, míg végre hazaengedték – utána pedig kulákként még egyszer elvitték kényszermunkára. Visszatérő elem volt a beszámolókban, és Fóris is elmesélte, hogy megfenyegették: ha beszélni mer az átélt dolgokról, visszaviszik.

Hasonlóan mostoha sors jutott az erdélyi magyarságnak is: Murádin János Kristóf elmondta, előbb a magyarokat, legalább 20-30 ezret, később a szászokat, a svábokat vitték. Ahol jelentősebb ellenállásba ütköztek a szovjetek, ott razziaszerűen, tömegesen: csak Kolozsvárról például ötezer embert deportáltak „hadifogoly-kiegészítés” céljából, ezután jött a málenkij robot.

Észak-Erdélyben a visszatérő román adminisztráció is segítette a fejvadászatot, „fasisztalistákkal” segítve begyűjteni a szovjeteknek a „veszélyes” magyar értelmiséget.

Így kerültek az erdélyi magyarok az Urál hegység délnyugati lágereibe vagy a Donyec-vidéki szénbányákba, ahol 6500 ember lelte halálát. A ’48 körül zömében hazatértekkel szemben a hallgatás itt is alapkövetelmény volt, sőt minden tárgyat, naplót is elkobzott a Securitate. Néhány mégiscsak hazakerült, ezeket próbálják most gyűjteni és kiállítani: tábori szuveníreket, iratokat, leveleket, naplót. Sőt ott van Forrai János fogoly saját készítésű magyar–orosz szótára is olyan szavakkal, amelyek a táborban hasznosak lehettek: „kínozni”, „barát” és a többi.

Bognár a rendezvény elején csodálatra méltónak nevezte a magyar társadalom szolidaritását: a bevagonírozott foglyok ablakon kidobált levelei posta híján és minden fenyegetés ellenére is 90 százalékban kézhez értek még Brassóból is. Mások azonban szót ejtettek az ÁVO-ról és a kollaboránsokról. Érden például a községbíró került gyanúba, hogy részt vállal a deportálásokban, illetve az embergyűjtésbe kényszerrel vagy önként beszervezett személyekkel szemben is sokszor izzott a népharag.