Így múlt ki a kommunisták fogatlan oroszlánja

Igencsak kapálózott a Munkásőrség a feloszlatása ellen: vezetői és tagjai is sírtak a búcsúnál.

A munkásőr vezetés ezért követelte, hogy a kormány nyilvánosan álljon ki mellettük, és erősítse meg őket, például háromszorozza meg a tömegoszlató eszközökkel felszerelt századaikat. Közben saját sajtójukban erőteljesen propagálták testületük fontosságát.

Aztán jött a történelmi pillanat: Pozsgay Imre államminiszter 1989. január 28-án jogos népfelkelésnek nevezte az addig kötelezően ellenforradalomként jelölt 1956-os eseményeket, ez pedig a magát a forradalom leverésével legitimáló Munkásőrség alól is kirántotta a talajt. Ekkor fogalmazódott meg komolyabb lehetőség a többpártrendszerre is, ami szintén nem jósolt nagy jövőt a párthadseregnek.

Az 1989-es március 15-ére ezért már kisebb zajjal készültek fel a munkásőrök, civilben és rejtőzködve dolgoztak a tömegben. Már a megszilárduló ellenzék is kimondta: fel kell oszlatni a párt hadseregét.

Király László egy népszerű történetet is felelevenített, miszerint a Munkásőrség állítólag ekkor puccsra készült, de ennek akkor már nem volt realitása: bár a szükségállapot a levegőben volt, a reformkövetelések kemény elfojtásának már nem volt politikai támogatása.

A Munkásőrség ráadásul ekkorra fogatlan oroszlánná vált: felhígult állománnyal, lassú parancsnoki karral, a többi fegyveres testület támogatása nélkül. 1989 tavaszán gyakorlatilag „kidobták” őket a párttal sokszor közösen használt székházaikból, és állami felügyelet alá került az egykori párthadsereg.

A helyzet villámgyors ütemben változott: eljött Nagy Imre újratemetése, Kádár temetése, egyre többen léptek ki a tekintélyét vesztő testületből; a nemzeti kerekasztalnál az állampárt a Munkásőrség átszervezése mellett volt, az ellenzék határozottan a feloszlatás mellett.

Aztán eljött a vég: 1989. október 20-án törvény mondta ki, hogy a demokratikus jogállam kiépítése miatt már nem kellenek munkásőrök, egy nappal később megkezdték a szervezet felszámolását. Vagyonát zárolták, majd a Néphadsereg kiemelt egységei megszállták a munkásőrség objektumait – főleg a fegyver- és lőszerraktárakat.

Nemcsak politikai, hanem gazdasági tényezők is álltak a Munkásőrség feloszlatása mögött – hangsúlyozta a testület vagyonának lefoglalásában is részt vevő Gruber János ezredes a rendezvényen. Mint mondta, a csőd szélén lévő országban eleve nagy gondok voltak: a bányászok problémái, a vasutassztrájk és a cigánykérdés, emellett óriási kiadást jelentett a Munkásőrség. A törvényesség kérdése csak a gazdasági problémák után-nyomán merült fel. Azaz a megszorítások, amelyek egyébként minden fegyveres testületet érintettek 1989-ben, elsöpörték a Munkásőrséget.

Bár a munkásőrök sok, kisebb értéket képviselő dolgot „kimentettek” a maguk részére, ezzel véglegessé vált a feloszlatásuk – ellenállás nélkül, és anélkül, hogy valaha is nagyobb szabású eseményen bevetették volna őket – mondta Király.

A feloszlatásig vezető utolsó három hónapban tapintható volt a döntéshozók körében a feszültség – erről már a szerző, Ólmosi Zoltán beszélt, mondván:

felszámolói szinte sírtak, amikor szélnek kellett ereszteni a párt fegyvereseit.

Ugyanakkor az állampárt felső vezetése tisztában volt vele, hogy ez a legkönnyebben „leválasztható” elem – a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium hozzájuk hű tiszti állományát könnyebben át tudták menteni, évekkel meghosszabbítva az ottlétüket.

Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter 1989 tavaszán még erősen lobbizott amellett, hogy valamiféle hátországot védő nemzeti gárdává alakítsák át a Munkásőrséget, és maga a testület is hajlott rá: Borbély Sándor parancsnok azt is mondta, hogy akár az ördöggel is együttműködnek, ha megmaradhatnak – fejtegette Ólmosi. Ugyanakkor ehhez szükség lett volna a kompromittálódott munkásőrvezetők leváltására és az állomány megszűrésére. Erre azonban már soha nem került sor.