Egész Amerika a magyar modell gyilkosát kereste

Gedeon Veronika ügye volt az egyik első, amely feltárása már-már egészében a lapok hasábjain zajlott.

Az elitkörnyéken történt gyilkosság felkavarta az Egyesült Államokat: mindenki a bűntényről beszélt, találgatott az indítékokat illetően, majd újra és újra elámult a krimibe illő részleteken. A történet épp olyan volt, mintha csak egy szenzációéhes bűnügyi újságíró fejéből pattant volna ki: Robert George Irwin, az Őrült Szobrász néven hírhedtté vált elkövető Gedeonék albérlője volt korábban. Ez alatt teljesen belebolondult Veronika nővérébe, Ethelbe. Mentális problémákkal is küzdött, a Rockland és a Bellevue kórházban is kezelték. Nem véletlenül: zavarodottsága odáig jutott, hogy még kasztrálni is megpróbálta magát egy éles pengével. A Rockland kórházban sem unatkozott: megfaragta a saját szobrát, önmagát mellekkel rendelkező bakkecskeként ábrázolva. Irwint magával ragadta az öncsonkítás perverz vágya, zavarodottsága máskor erőszakos dühkitörésekre sarkallta.

Gedeon Veronika félmeztelen, szokatlan képei a gyilkosság után egész Amerikát lázban tartották. Mintha mániákus figyelem kerítette volna hatalmába a nyilvánosságot, a Daily News egyenesen különkiadást szentelt Ronnie-nak, azaz Gedeon Veronikának, közzétéve róla tizenhat képet, melyeken többnyire fehérneműben vagy teljesen meztelenül látható. A bulvárra ma is jellemző képmutatás már az akkoriaktól sem volt idegen: a lap alapítója, Joseph Medill Patterson például szerkesztőségi jegyzetben tördelte a kezét, vajon helyesen cselekedtek-e. Aztán megállapította, hogy abszolút, hiszen

„a gyilkosság eladja a lapokat,

mindannyiunkat lázban tartanak a merényletek”.

Itt ráadásul az ügy minden szereplője könnyen a figyelem középpontjába kerülhetett: Irwin védőügyvédje például az a Samuel Leibowitz volt, aki korábban a scottsborói fiúkat – fehér nők megerőszakolásával hamisan megvádolt fekete férfiakat – és Al Capone-t is képviselte. Irwin pszichiátere, Fredric Wertham sem volt kevésbé izgalmas figura: már a gyilkosság előtt hónapokkal megjósolta egy írásában, mi fog történni. A legnagyobb figyelmet persze maga az Őrült Szobrász váltotta ki: Robert George Irwinre már apja sem hagyott többet a veleszületett szifilisznél, hogy aztán korán árvasorba kerüljön. Szobrászatot tanult Chicagóban, majd 1930-ban, 23 évesen áttelepült New Yorkba. Itt aztán a mentálisan sérültek mindennapjait élte: állatpreparátorként dolgozott, közben folyamatosan hangokat hallott, dühkitörései voltak, és a kasztrálásán merengett.

A Bellevue kórházban is kezelték, majd kivett egy szobát Gedeonéknál, hogy ott teljesen hatalmába kerítse az idősebb lány, Ethel iránti vágy. „Maga a tökély. Ez ő, az abszolút tökély” – írta róla a naplójába. Ronnie ekkor még nem keltette fel az érdeklődését, naplójában csak úgy írt róla, mint egy „helyes kis agyatlan, kék szemű szőkeség”-ről. Veronika viszont látta, hogy Irwinnel nincs minden rendben, ezért saját naplójának megfogadta: megmenti testvérét az Őrült Szobrásztól. Úgy vélte, majd anyja véget vet ennek az egésznek, de Irwin megtette maga, amikor Gedeonék fürdőszobájában esett neki pengével a nemi szervének, és így következő három évének nagy részét a Rockland kórházban töltötte. Miután innen távozhatott, teológiát is tanult, hogy aztán megint megpróbálja kivenni Gedeonék szobáját. Hiába – albérlőként ekkor ott volt már a 37 éves Byrnes. Így két tömbbel arrébb költözött: főbérlője szerint folyamatosan összefüggéstelenül beszélt maga elé, miközben tizenhátrom vallási könyvet hordott magával és egy Marlene Dietrichet mintázó nőszobrot.

A húsvét előtti szombaton aztán ellátogatott korábbi vendéglátóihoz, és barátságosan elbeszélgetett Máriával egész addig, mígnem a nő közölte vele: elég volt a képzelt románcból, ideje távoznia. Irwinben ekkor elpattant valami, megfojtotta az asszonyt, majd lemeztelenítette, és az ágy alá rejtette. Az éjjel kettőkor hazaérő Veronikával hasonlóképp tett, hogy aztán a két merényletet végigalvó, siket Byrnest jégcsákánnyal végezze ki. Állítása szerint ezután csak állt a lakás közepén, és mondogatta magának: „Haver, komolyan megtetted!” Vonattal menekült, és három hónapig Clevelandben dolgozott, miközben a nyolc államra kiterjedő hajtóvadászat vette kezdetét, a legnagyobb ilyen a Lindbergh fiú 1932-es elrablása óta. Az egyik magazinból ráismertek a Statler Hotelben, így tovább kellett állnia.

Közben azonban másokra is ráterelődött a gyanú: a Brooklyn Daily Eagle 1937. április 1-jén például arról írt, hogy az apa hideg tekintettel mérte végig a halottakat a temetésen.

Irwin Chicagóba menekült, a hajtóvadászat pedig szó szerint a sajtóban ért véget: feladta magát a Chicago Herald-Examinernek. Letartóztatása után New Yorkba szállították, ahol egy szakmai bizottság épelméjűnek nyilvánította. Ügyvédje emiatt azt javasolta: lehet, hogy a bizottság tagjait sem ártana kivizsgáltatni.

Az eljárás megindult, nem sokkal később Irwin összeomlott, bevallotta bűnét, amiért 139 év börtönre ítélték. Vallomásával a halálbüntetést akarta elkerülni, de akadt azért különös kérése: szerette volna, hogy cserébe juttassák vissza hozzá a Grand Central Terminalon egy bőröndben hagyott nadrágját. A gyilkosságokat véletlennek nevezte, azt mondta, csak Ethelt akarta látni, ugyanakkor elismerte azt is: lefejezte volna a nőt, hogy aztán halotti maszkot készíthessen. A Sing Singbe került, és bár fogadott, hogy tíz év múlva szabad ember lesz, nem így történt. Újra megvizsgálták, kimondták végül, hogy elmeháborodott, hátralévő 38 évét pedig elmegyógyintézetekben töltötte, míg bele nem halt a rákba 1975-ben.

Esete az egyik első volt, amikor a szenzációhajhász bulvárlapok a legszélsőségesebb módon beleállhattak egy gyilkossági ügybe, pikáns fotók fölé helyezett hatásvadász címek özönét zúdítva az olvasókra, olyannyira mediatizálva egy gyilkosságot, hogy végül még a tettes kézre kerítését is maguk intézték. A lapok odáig jutottak, hogy pénzt ígértek a férfinak a beismerő vallomásáért, ami majdnem a halálsorra is juttatta. Erről eszünkbe juthat a 2014-es Jake Gyllenhaal-film, az Éjjeli féreg is: ott a főhős helyszíni tudósítóként filmezett baleseteket, sérülteket, hogy aztán a még szenzációsabb és durvább felvételekért már egyre komolyabban alakítsa is a történteket.

Patterson már említett szerkesztői magyarázkodása pedig nem kevesebb tanulsággal szolgálhat számunkra. Az alapító ugyanis megvédte a New York-i Daily News azon döntését, hogy a Gedeon-gyilkosságoknak nagyobb figyelmet szentelt, mint annak, hogyan próbálta Roosevelt lenyomni az legfelsőbb bíróságot. „Talán az embereket jobban kellene érdekelje a legfelsőbb bíróság, mint a Gedeon-gyilkosság, de nem hisszük, hogy inkább arról hallanának többet.”

Konkrétabb következményei is voltak a gyilkosságnak, amiről két éve Harold Schechter bűnügyi író jegyzett átfogó kötetet. (Thomas Berger író is feldolgozta az esetet egy 1967-es regényében, a Killing Time-ban.) Az ügy ugyanis rávilágított, hogy szisztematikusan zárják ki a nőket az esküdtszékekből az elsőfokú gyilkossági ügyekben. Az ügy tárgyalásának elején, 1937 szeptemberében derült ki: a 841 potenciális esküdt között konkrétan egy nő sincs, annak ellenére hogy ennek hivatalosan semmi akadálya nem volt. Emiatt később oda is figyeltek rá, hogy a lehetséges esküdtek közé hasonló ügyeknél is kerüljenek nők.

Emellett a New York-i törvényszékeknek is alkalmazkodniuk kellett a változó pszichiátriai törvényekhez. Mint írtuk is: az állam szakmai bizottsága épelméjűnek találta a nyilvánvaló módon elmeháborodott férfit. A per során először úgy vélték, a férfi csak megjátssza az elmebajt: ez újra beindította a vitát arról, milyen szakmai félreértések súlyosbítják a beszámíthatóság megállapítását. Miután Irwint elítélték, az állami pszichiáterek már egyértelműen őrültnek nyilvánították. Jelenleg pedig New York államban is a védelemnek kell bizonyítania, hogy a vádlott nem beszámítható.