A demokrata, aki jóban volt a Ku-Klux-Klannal

A georgiai kormányzó Eugene Talmadge-nek köze volt egy lincseléshez is, de nem tudták felelősségre vonni.

Ám a politikai élet még ezt követően sem vetette ki magából: 1940-ben – immár nyíltan rasszistaként – ismét kormányzónak indult és ismét nyert. 1941-től 1943-ig töltötte be újra a posztot. Az ezt követő választási bukásában is egy kirekesztő cselekedett játszott döntő szerepet: nekiment alma materének, a Georgiai Egyetemnek, amelynek rektora, Walter Cocking akkor vezette be, hogy fehér és afroamerikai hallgatók közösen vehettek részt az előadásokon. Talmadge Cocking eltávolítása mellett azt követelte, hogy tisztítsák meg az egyetemet a kommunistáktól, a Georgián kívülről jött hallgatóktól és a faji egyenlőség híveitől. Először elutasították a kívánságait, ám Talmadge kormányzóként átalakította a vezetőség összetételét, amely már engedett és végrehajtotta a rasszista lépéseket. Az események hatására visszavonták az összes georgiai állami egyetem akkreditációját és ez hozzájárult ahhoz, hogy Ellis Arnall későbbi főügyésszel szemben elveszítse az 1942-es választást.

Ahogy arra eddig is rájöhetett az olvasó, Eugene Talmadge nem az a típus volt, aki föladta volna. 1946-ban ismét próbálkozott. A rasszista retorikájára sokan ráharaptak, FBI-dokumentumok szerint a georgiai Ku-Klux-Klannal is szoros kapcsolatokat ápolt, és ő volt egy 1946-os lincselés felbujtója is – írta 2007-ben az Associated Press hírügynökség jelentése nyomán a The Augusta Chronicle. Az AP által közérdekű adatigénylés révén megszerzett 3725 oldalnyi dokumentumból kiderült, hogy Talmadge két nappal a választás előtt járt az észak-georgiai Moore városában. Egy nappal ezt megelőzően Roger Malcom részes arató megkéselt egy fehér farmert, majd a városka Ford nevű hídján egy fehér férfiakból álló tömeg kirántotta őt, Dorothy Malcomot, valamint George és Mae Murray Dorseyt az autójukból. Az önbíráskodó tömeg fákhoz kötözte az afroamerikaiakat, végül mindannyiukat lelőtték – Dorothy Malcom hét hónapos terhes volt ekkor.

Talmadge azonban nem erőltette, hogy a lincselést kivizsgálják, az FBI és a Georgiai Nyomozó Iroda azonban mégis kutakodni kezdett az ügyben. Egy jelentésben – amelyet J. Edgar Hoover FBI-igazgatónak küldtek – az állt, hogy a gyilkosság után egy nappal a városban járó demokrata Eugene Talmadge találkozott a megkéselt farmer bátyjával, George Hesterrel. Egy szemtanúra hivatkozva az ügynök azt írta a jelentésben, hogy Talmadge biztosította arról az áldozat testvérét, hogy védettséget nyújt azoknak, akik részt vettek „a niggerek elintézésében”. Az ügynek végül tényleg nem lett következménye akkor – bár Herman Talmadge (Eugene unokája) tagadja, hogy nagyapjának lett volna köze ehhez. Robert Howard emberi jogi aktivista szerint azonban ez az egész eset jól mutatta, hogy akkoriban milyen komoly összefonódások voltak a politikusok, rendőrök, bíróságok és a KKK között Georgiában és a többi déli államban. (Egy másik eset is ismert 1941-ből, amikor Talmadge feketéket megkorbácsoló fehéreket védett volna meg, de Lawrence D. Duke ügyész közmeghallgatáson szállt szembe vele, és az egyik korbácsot az orra előtt lengetve kiabált vele – erről híres fotó is készült. Végül Talmadge nem hagyta futni a tetteseket.)

A fehér georgiaiak támogatására támaszkodó Talmadge végül megnyerte a választást – 200 szavazattal gyűjtött többet a második helyezettnél –, ám nem válhatott ismét kormányzóvá, mert januári beiktatása előtt egy hónappal, 62 évesen, meghalt. Ezzel pedig következett a három kormányzós vita. Eugene Talmadge hívei a fiát, Hermant ültették volna a kormányzói székbe, amelyre az alelnökjelölt Melvin E. Thompson és az előző kormányzó, Ellis Arnall is pályázott. Végül bíróság döntött: Thompson lett az ügyvivő kormányzó a következő választásig, amelyet aztán Herman Talmadge nyert meg.

###HIRDETES2###

Az nem újdonság, hogy a demokraták bő 50-60 évvel ezelőtt még a fekete amerikaiak ellen léptek fel és rasszista szólamokat hangoztattak, az Abraham Lincoln-féle, rabszolgafelszabadító republikánusok pedig kifejezetten szimpatikusak voltak e népcsoportnak. Később a helyzet a feje tetejére állt, ma már az afroamerikaiak hagyományosan a demokraták szavazói, míg a republikánusok sokszor játszanak rá a rasszok közti ellentétekre.

Ám ez nem jelenti azt, hogy a demokraták már egyáltalán ne vallanának kirekesztő nézeteket. A Washington Examiner 2014-ben például összeállított egy kilencfős listát olyan demokrata politikusokról, akiknek rasszista vagy antiszemita kijelentései következmények nélkül maradtak. A legmagasabban jegyzett közülük Pat Quinn – nem a híres kanadai hokiedző, hanem Illinois állam 2009 és 2015 közötti kormányzója. Ő 2014 áprilisában posztolt egy olyan cikket a Chicago Sun-Timesból, amelyben a szerző az afroamerikai republikánusokat azokhoz a zsidókhoz hasonlította, akik a náci Németországot segítették a második világháborúban.

Érdemes még megemlíteni Robert Byrd nevét is, aki 1959 és 2010 között volt Nyugat-Virginia demokrata szenátora. Itt többször vezette is a frakciót, sőt négy alkalommal ideiglenes elnöke is volt a törvényhozás felsőházának. Ám Byrdről azt is tudni érdemes, hogy a negyvenes évek elején 150 ismerősével együtt KKK-szervezetet alapított a nyugat-virginiai Sophiában, és az ezt követő években is aktív tagja volt a Klannak. Egészen addig, amíg 1952-ben el nem indult az amerikai kongresszusi székért, amelyet el is nyert – igaz, ezt megelőzően a nyugat-virginiai kongresszusban és szenátusban már öt éve politizált, azaz csak az országos színtérre kilépve lett neki terhes a KKK-tagság. A politikus 2010-ben, 92 évesen hunyt el, 2005-ben arról mesélt, hogy megbánta tettét, és bocsánatot kért. „Nem tudom meg nem történtté tenni, ami történt” – írta önéletrajzában Byrd. Egykori szegregációpárti demokrataként emlegette J. William Fulbrightot és idősebb Al Gore-t – a későbbi alelnök édesapját – is a The National Review 2015-ös cikke, amelyben azzal gyanúsították a demokratákat, hogy tisztára próbálják mosni szégyenfoltokkal tarkított történelmüket. „A rasszizmusnak randa múltja van a Demokrata Pártban. A rasszizmussal való vádaskodásnak pedig randa jelene” – zárta cikkét a szerző.

Azonban közvélemény-kutatások szerint a rasszizmus máig jelen van a demokrata szavazók körében, főleg ha kifejezetten a fehér lakosságot vizsgáljuk. A FiveThirtyEight című adatelemzésre szakosodott portál 2014-es cikkében az Egyesült Államokban 1972 óta évente elvégzett társadalmi felméréseket vizsgálva kiderítette, hogy a közvélekedéssel ellentétben a fehér republikánusok nem sokkal rasszistábbak a fehér demokratáknál. A kilencvenes évek közepétől egészen Barack Obama 2008-as megválasztásáig például a fehér demokraták közt többen voltak, akik nem szavaztak volna afroamerikai jelöltre. Más kérdésekben a republikánusok kirekesztőbbek, de a legtöbb mutatószám esetében csak néhány százalékpont a különbség a két csoport között. A cikk egyik fő állítása, hogy az afroamerikaiakkal szembeni előítéletek csökkenése nem volt olyan mértékű a fehér demokraták körében Obama elnök beiktatását követően, mint azt várni lehetett volna.