Nem merünk kárpótlást kérni a szovjet megszállásért

Berlin és Budapest is inkább saját kasszából fizet az elhurcoltaknak, Moszkvától senki sem kér.

Ezen változtathat talán a német parlament döntése, amely a német elüldözöttek szövetségének (BdV) évtizedes lobbizása után végül jelképes kárpótlást ítélt meg az egykori elhurcoltaknak. Ennek értelmében az egykori kényszermunkások – a hadifogolyként regisztráltakon kívül – egyszeri, 2500 eurós juttatást igényelhetnek, ha civilként német állampolgárságuk vagy a német néphez való tartozásuk miatt a második világháború alatt vagy után kényszermunkára kötelezték őket. Európa-szerte mintegy négymillió emberről lehetne szó, köztük az említett magyarországi személyekről is, akiket, mint Bognár mondta, a már idézett sztálini határozat alapján vittek el (a hadifoglyokat – mint a német belügyminisztériumtól megtudtuk – külön törvény alapján 1954-ben és ’64-ben már kárpótolták).

Berlin a központi költségvetésből összesen 50 millió eurót különített el a kárpótlásokra, idén 20, jövőre és 2018-ban 15-15 millió eurót fizetnek ki. A kárpótlást kényszermunkás, illetve 2015. november 27. után elhunyt kényszermunkás özvegye vagy gyermeke kaphatja meg.

A dologban két érdekes csavar van: egyrészt a jogosultak köre, amely, ahogy a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, Heinek Ottó elmondta, igen szűkre szabott. Ugyanis csak a még élő áldozatokra, illetve azoknak a családjára vonatkozik, akik az elmúlt kilenc hónapon belül hunytak el. Azaz az érintettek többségének örökösei kimaradnak a kárpótlásból. Ha az 50 milliós keretösszeget elosztjuk a 2500 eurós tételekkel, abból is kiderül, hogy

világszerte mindössze húszezren kaphatnak kárpótlást a négymillió áldozatból.

Ez pedig Magyarországon legfeljebb 1-2 ezer embert érinthet az elhurcoltak és leszármazottaik közül. Azaz téves az az MTI-s, illetve az onnan a médiában futótűzként terjedő hír, miszerint itt magyarok tízezrei, és a világszerte élő németek milliói részesülnének a kompenzációban – hangsúlyozta Heinek, aki rendkívül károsnak nevezte a hiú reményeket ébresztő híresztelést, ami miatt folyamatosan csörög az önkormányzat telefonja. Amúgy a németek számos más kérdést sem tisztáztak, például hogy mi a helyzet azokkal a civilekkel, akiket sokszor hadifogoly-igazolvánnyal engedtek haza a munkatáborokból – sokszor még nőket is, esetükben azért könnyű volt bebizonyítani, hogy nem valódi hadifoglyokról volt szó – fűzte hozzá az elnök. Ahogy arra sincs egyelőre válasz, hogy mi számít a „nem rövid idejű” kényszermunkának, hiszen volt, akit néhány hónapra vittek el, és olyan is, akit nem vittek ki az ország területéről, hanem Magyarországon dolgoztattak. De a nemzetiségi önkormányzat mindent megtesz azért, hogy mihamarabb informálni és segíteni tudják a hazai érintetteket – biztosított róla Heinek.

A másik érdekes csavar az egész kárpótlás-dologban, hogy itt a Szovjetunió közvetlenül érintett az elhurcolásokban – szemben mondjuk a szovjetek által Kelet-Európára 1945 után fokozatosan ráerőltetett helyi kommunista vezetés osztályharcos vagy etnikai tisztogatásaival – a kárpótlást mégsem Moszkva fizeti az egykori áldozatoknak. Ahogy tette egyébként Németország: például a gettókba kényszerítettek kapcsán világszerte átalány-kárpótlást fizetett, és ezenfelül plusz kétezer eurót adott azoknak, akiket kényszermunkára is szorítottak az elzárt városrészekben.

Mindenesetre kíváncsiak voltunk, vajon történt-e egyáltalán kísérlet arra a rendszerváltás óta, hogy a szovjet megszállásban érintett államok Oroszországtól valamiféle kárpótlást követeljenek a sok millió kényszermunkás számára; ha igen, mi lett a dolog vége, ha nem, miért nem próbálták meg?

Elsősorban a kárpótlás kiosztását kilobbizó BdV-t, illetve az azt kiosztó Szövetségi Közigazgatási Hivatalt kérdeztük erről; előbbitől cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ, utóbbitól pedig csak annyit, hogy ilyen jellegű megkeresés nem történt Moszkva felé. A német külügyminisztérium ugyancsak nem válaszolt.

A magyar Külügyi és Külgazdasági Minisztériumnak (KüKüM) is megküldtük hasonló tartalmú kérdéseinket, elvégre a magyar kényszermunkára hurcoltakat is csak a magyar központi költségvetésből kárpótolják a mindenki másra is vonatkozó 267/2000. (XII. 26.) kormányrendelet alapján. Eszerint az egy évnél több időre elhurcoltak, illetve a kényszermunka miatt tartós egészségkárosodást elszenvedők kaphatnak havi 22 500 forintos, vagy – a kényszermunka időtartamától függően – valamivel magasabb összegű juttatást.

A KüKüM részéről válaszoltak is. Egyrészt hosszan méltatták a Moszkva részéről tett gesztusokat – Borisz Jelcin orosz elnök, és később a moszkvai pátriárka bocsánatkérésért ’56-ért, az orosz katonák „nullszaldós” távozását, a műkincsek visszaadását – és hangsúlyozták, hogy a megbékélés és megbocsátás fontosságát. Másrészt megerősítették, hogy a szovjet megszállás magyar áldozatai valóban a központi költségvetésből kapják havi néhány tízezer forintos kárpótlásukat.

Hogy miért nem történt semmiféle követelés ennek kapcsán Moszkva felé, azt azzal magyarázták, hogy „Oroszországban rendkívül érzékeny téma a szovjet időszakban bekövetkezett politikai represszió és kommunista üldözés történelmi feldolgozása, az igazsággal való szembenézés politikai megvalósulása. Ezért a kérdésben a magyar külpolitika csak rendkívül körültekintően, a rendszeres párbeszéd fenntartása mellett és kis lépésekben tud előrelépni.”

Magyarországnak a Szovjetunióban 1941 és ’44 közötti folytatott megszálló tevékenységért egyébként az akkori áron óriási summának számító 200 millió amerikai dollárnak megfelelő összegben kellett jóvátételt fizetnie Moszkvának, igen kedvezőtlen feltételek mellett.