Nem merünk kárpótlást kérni a szovjet megszállásért

Berlin és Budapest is inkább saját kasszából fizet az elhurcoltaknak, Moszkvától senki sem kér.

A második világháború elvesztése az európai németség sorsát is megpecsételte: a háború kirobbantásáért a kollektív felelősség bélyegét sütötték rá minden egyes, szovjet megszállási övezetbe került németre, akiket tömegesen hurcoltak a Szovjetunióba, hogy munkájukkal járuljanak hozzá a lerombolt ország újjáépítéséhez, később pedig milliószámra üldözték-deportálták őket nyugatra. Az egyik első óriási népmozgást a hadifoglyok elhurcolása mellett a málenkij robot, a „kis munka” elterjedt gyakorlata okozta, ekkor sok civilt a szovjet katonák fogdostak össze azzal az ürüggyel, hogy csak pár napos helyreállítási munkákra viszik őket a környékre – a legtöbben azonban csak évek múltán térhettek haza csonttá soványodva Sztálin birodalmából, ha egyáltalán túlélték a megpróbáltatásokat.

A mintegy 500-600 ezer hadifogoly mellett civilként mintegy 300 ezer embert vittek el ilyen módon az akkori – még az 1938–41 közötti revízióval bővített, körülbelül 14 és fél milliós lakosságú – magyar állam területéről – idézte fel az MNO-nak Bognár Zalán történész. Közülük mintegy 60-70 ezerre tehető a „németségük” miatt elvittek száma – az idézőjel nem véletlen, ehhez egy németes hangzású vezetéknév is elegendő volt.

Megtizedelték Bulgária, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia lakosságát is a szovjetek, aminek alapja nem csak a legendás hadifogoly-kiegészítés volt (például Budapest elhúzódó szovjet ostromát Malinovszkij marsall óriási védősereggel magyarázta, s hogy igazát bizonyítsa, mintegy százezer civilt fogdostatott össze, és hurcoltatott el a Szovjetunióba hadifogolyként) – mondta a történész.

Megtehették mindezt a szovjetek annak az 1944. december 16-án fogant határozatnak alapján is, amelyet az Államvédelmi Bizottság és annak elnöke, Sztálin hozott, és amely kimondta, hogy

a Vörös Hadsereg által felszabadított kelet-európai országok területéről a 17 és 45 év közötti német nemzetiségű férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti nőket is deportálni lehetett

főként a dél-ukrajnai iparvidék Guvpi-táboraiba (a köznyelvben ezekre a táborokra is ráragadt Gulag elnevezés eredetileg a politikai elítéltek munkatáboraira vonatkozott). Ha a kvótarendszer által megkövetelt embermennyiség nem állt elő, kibővítették a korhatárt, és ha ez sem volt elég, mindenféle skrupulus nélkül vitték a nem németeket is, válogatás nélkül – hogy hogy zajlott a „betakarításuk”, és hogyan élték meg a táborok borzalmait, arról például a Gulágkutatók VII. nemzetközi konferenciáján hangzottak el elképesztő történetek. Ami a túlélők visszaemlékezéseinek sokszor visszatérő eleme volt, hogy az évtizedekig kényszerű hallgatásra ítélt történetük igazi kibeszélése, és az érintettek valódi kárpótlása alig, vagy éppen sehogy sem történt meg.

Ezen változtathat talán a német parlament döntése, amely a német elüldözöttek szövetségének (BdV) évtizedes lobbizása után végül jelképes kárpótlást ítélt meg az egykori elhurcoltaknak. Ennek értelmében az egykori kényszermunkások – a hadifogolyként regisztráltakon kívül – egyszeri, 2500 eurós juttatást igényelhetnek, ha civilként német állampolgárságuk vagy a német néphez való tartozásuk miatt a második világháború alatt vagy után kényszermunkára kötelezték őket. Európa-szerte mintegy négymillió emberről lehetne szó, köztük az említett magyarországi személyekről is, akiket, mint Bognár mondta, a már idézett sztálini határozat alapján vittek el (a hadifoglyokat – mint a német belügyminisztériumtól megtudtuk – külön törvény alapján 1954-ben és ’64-ben már kárpótolták).

Berlin a központi költségvetésből összesen 50 millió eurót különített el a kárpótlásokra, idén 20, jövőre és 2018-ban 15-15 millió eurót fizetnek ki. A kárpótlást kényszermunkás, illetve 2015. november 27. után elhunyt kényszermunkás özvegye vagy gyermeke kaphatja meg.

A dologban két érdekes csavar van: egyrészt a jogosultak köre, amely, ahogy a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, Heinek Ottó elmondta, igen szűkre szabott. Ugyanis csak a még élő áldozatokra, illetve azoknak a családjára vonatkozik, akik az elmúlt kilenc hónapon belül hunytak el. Azaz az érintettek többségének örökösei kimaradnak a kárpótlásból. Ha az 50 milliós keretösszeget elosztjuk a 2500 eurós tételekkel, abból is kiderül, hogy

világszerte mindössze húszezren kaphatnak kárpótlást a négymillió áldozatból.

Ez pedig Magyarországon legfeljebb 1-2 ezer embert érinthet az elhurcoltak és leszármazottaik közül. Azaz téves az az MTI-s, illetve az onnan a médiában futótűzként terjedő hír, miszerint itt magyarok tízezrei, és a világszerte élő németek milliói részesülnének a kompenzációban – hangsúlyozta Heinek, aki rendkívül károsnak nevezte a hiú reményeket ébresztő híresztelést, ami miatt folyamatosan csörög az önkormányzat telefonja. Amúgy a németek számos más kérdést sem tisztáztak, például hogy mi a helyzet azokkal a civilekkel, akiket sokszor hadifogoly-igazolvánnyal engedtek haza a munkatáborokból – sokszor még nőket is, esetükben azért könnyű volt bebizonyítani, hogy nem valódi hadifoglyokról volt szó – fűzte hozzá az elnök. Ahogy arra sincs egyelőre válasz, hogy mi számít a „nem rövid idejű” kényszermunkának, hiszen volt, akit néhány hónapra vittek el, és olyan is, akit nem vittek ki az ország területéről, hanem Magyarországon dolgoztattak. De a nemzetiségi önkormányzat mindent megtesz azért, hogy mihamarabb informálni és segíteni tudják a hazai érintetteket – biztosított róla Heinek.

A másik érdekes csavar az egész kárpótlás-dologban, hogy itt a Szovjetunió közvetlenül érintett az elhurcolásokban – szemben mondjuk a szovjetek által Kelet-Európára 1945 után fokozatosan ráerőltetett helyi kommunista vezetés osztályharcos vagy etnikai tisztogatásaival – a kárpótlást mégsem Moszkva fizeti az egykori áldozatoknak. Ahogy tette egyébként Németország: például a gettókba kényszerítettek kapcsán világszerte átalány-kárpótlást fizetett, és ezenfelül plusz kétezer eurót adott azoknak, akiket kényszermunkára is szorítottak az elzárt városrészekben.

Mindenesetre kíváncsiak voltunk, vajon történt-e egyáltalán kísérlet arra a rendszerváltás óta, hogy a szovjet megszállásban érintett államok Oroszországtól valamiféle kárpótlást követeljenek a sok millió kényszermunkás számára; ha igen, mi lett a dolog vége, ha nem, miért nem próbálták meg?

Elsősorban a kárpótlás kiosztását kilobbizó BdV-t, illetve az azt kiosztó Szövetségi Közigazgatási Hivatalt kérdeztük erről; előbbitől cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ, utóbbitól pedig csak annyit, hogy ilyen jellegű megkeresés nem történt Moszkva felé. A német külügyminisztérium ugyancsak nem válaszolt.

A magyar Külügyi és Külgazdasági Minisztériumnak (KüKüM) is megküldtük hasonló tartalmú kérdéseinket, elvégre a magyar kényszermunkára hurcoltakat is csak a magyar központi költségvetésből kárpótolják a mindenki másra is vonatkozó 267/2000. (XII. 26.) kormányrendelet alapján. Eszerint az egy évnél több időre elhurcoltak, illetve a kényszermunka miatt tartós egészségkárosodást elszenvedők kaphatnak havi 22 500 forintos, vagy – a kényszermunka időtartamától függően – valamivel magasabb összegű juttatást.

A KüKüM részéről válaszoltak is. Egyrészt hosszan méltatták a Moszkva részéről tett gesztusokat – Borisz Jelcin orosz elnök, és később a moszkvai pátriárka bocsánatkérésért ’56-ért, az orosz katonák „nullszaldós” távozását, a műkincsek visszaadását – és hangsúlyozták, hogy a megbékélés és megbocsátás fontosságát. Másrészt megerősítették, hogy a szovjet megszállás magyar áldozatai valóban a központi költségvetésből kapják havi néhány tízezer forintos kárpótlásukat.

Hogy miért nem történt semmiféle követelés ennek kapcsán Moszkva felé, azt azzal magyarázták, hogy „Oroszországban rendkívül érzékeny téma a szovjet időszakban bekövetkezett politikai represszió és kommunista üldözés történelmi feldolgozása, az igazsággal való szembenézés politikai megvalósulása. Ezért a kérdésben a magyar külpolitika csak rendkívül körültekintően, a rendszeres párbeszéd fenntartása mellett és kis lépésekben tud előrelépni.”

Magyarországnak a Szovjetunióban 1941 és ’44 közötti folytatott megszálló tevékenységért egyébként az akkori áron óriási summának számító 200 millió amerikai dollárnak megfelelő összegben kellett jóvátételt fizetnie Moszkvának, igen kedvezőtlen feltételek mellett.