Így élték túl összeszorított foggal a magyar gulágot

Hajnalban törtek rá a családokra, csecsemőtől az aggastyánig mindenkit vittek a munkatáborokba.

Magyarországnak 1944-ben nem sikerült kiugrania a második világháborúból, így áldozatául esett a szovjet „felszabadítóknak”. A Vörös Hadsereg megérkezésével egyből meg is kezdődött a magyarországi lakosság elhurcolása.

Először málenkij robotra vittek százezreket a Szovjetunióba, majd a – papíron független, de valójában szovjet és kommunista befolyás alatt álló – magyar kormány 1946. január 19. és 1948 szeptembere között a hazai németség nagy részét telepítette ki (ezzel párhuzamosan helyükre érkeztek délvidéki csángók és székelyek, valamint az elűzött-elcserélt felvidéki magyarság). 1949-re teljessé vált a kommunista hatalomátvétel, és a megszilárdult államhatalom a megmaradt „osztályellenségek”, a középbirtokos gazdálkodók és a középpolgárság, illetve a volt katonatisztek ellen fordult. A kitelepítések 1950. június 23-án kezdődtek.

A Hortobágyon és környékén kijelölt tizenkét kényszermunkatábor célja ugyanaz volt: megtörni a megmaradt értelmiségiek és a vagyonos gazdálkodói réteg gerincét, amelyre a közösségük felnézett. Azóta több mint hatvan év eltelt, így ma már nagyrészt csak azok beszélhetnek a történtekről, akik gyermekként, valamelyest szüleik védelmét élvezve élték át a borzalmakat. De mesélnivalójuk így is akad bőven.

A kényszermunkatábort túlélők történetei sok szempontból hasonlók:

Mari Albertnét – akkor még Vecsernyés Arankát – hatévesen, 1950. június 23-án hajnalban hurcolta el az ÁVH. A rendőrök egy papírt lobogtattak, miszerint a jómódú gyümölcstermesztő család számára az állam kényszerlakhelyül a tiszaszentimrei kilences tanyát jelölte ki. Fejenként húszkilónyi holmit vihettek, egy jobb érzésű ávós mondta meg a sírva tébláboló édesanyának, hogy meleg ruhát is pakoljanak – ez a megjegyzés később életmentőnek bizonyult.

A vonat egyenesen a semmi közepére vitte őket: egy volt uradalmi birtok egykori magtárában kaptak „szállást”, fekhelyük szalma volt, egy családnak egy-egy pokrócnyi hely jutott. Hamar munkára fogták őket, tíz kilométeres utat kellett megtenniük ávósok és kutyák kíséretében az állami gazdaságig, ahol sötétedésig robotoltak. A táboron kívüli emberekkel eleve tilos volt érintkezniük, brigádvezetőik csak megbízható elvtársak lehettek. A család dolgozott és próbált túlélni. A ma már hetvenes éveiben járó asszony akkor iskolába járt, bizonyítványt is kapott róla, de nagyon gyenge volt az oktatás színvonala – emlékezett vissza, megjegyezve, a borsósi táborban például egy 18 éves, épphogy érettségizett fiút fogtak be tanítónak a hatóságok.

Évekkel később, Sztálin 1953-as halála után enyhülni kezdett a táborok szigora – a Vecsernyés családot is egy közeli faluba vitték, de ez már maga volt a szabadság a tábori élethez képest.

Kisbirtokos kocsmároscsaládban nevelkedett az akkor 13 éves Hajdú Mária – ma a Hortobágyi Kitelepítettek és Elhurcoltak Egyesületének titkára –, akinek családját négy másikkal együtt hurcolták el a Szeged melletti Ruzsáról – jellemzően öt családot vittek falvanként. 1951. június 23-án hajnali fél háromkor zörgették fel és állították fal mellé őket a rendőrök, kétnapi élelmet csomagolhattak, meg ami a kezük ügyébe került, és már szállhattak is fel a marhavagonokra.

Hajdúék nem tudhatták, hová viszik őket, de a málenkij robot közeli réme és a keleti útirány alaposan rájuk ijesztett.

Végül Tiszaszentimrén szálltak le, és az állami gazdaság kocsijai vitték őket az egykori Návay-birtokra, a puszta közepébe. A magtárban kaptak szállást, százan – fiatalabbak, akik fel bírtak mászni a létrán – az emeleten, százan a földszinten. Másnap már vitték is őket a rendőrök aratni, a kora reggeltől késő estig tartó robothoz egyetlen tál ételt és kenyeret kaptak, a kemény munka alól csak a kisgyerekek és a nagyon öregek mentesültek. Később vályogházakat építtettek velük emeletes priccsekkel.

Hajdú Mária kamaszként már tudatosabban élte meg az eseményeket, arra is emlékszik, a táborban közvélekedés volt, hogy „a hatalomra került kommunisták ezzel állnak bosszút az elhurcolt zsidókért”. Igen vegyes társaság jött össze: az ország egész területéről kerültek oda emberek, diplomások, mérnökök, tanárok, tisztek és parasztok. Főzni is a táborlakóknak kellett, ehhez minden felszerelést, főzőeszközt havi 250 forintos bérükből kellett megvásárolniuk (egy átlagos munkás keresete bőven 1000 forint fölött volt ekkor), ruhát is így szerezhettek.

Oktatást Hajdú is kapott: nyolc osztály egy teremben, egy tanítóval, képzelhetjük, milyen sikerrel – ecsetelte keserűen. Aztán őt is munkára fogták, és átélhette a jól ismert kommunista agyrémet: gyapotot termeltek hóesésben, rizst szedtek térdig érő vízben. A munka mellé verés és a legkisebb kihágásért is fogda járt, levelet is csak később írhattak az otthon maradottaknak, havonta egyet. Sokan meg is haltak: volt, aki megpróbált megszökni, és lelőtték, de a legtöbben a betegségek miatt, mert orvos csak havonta egyszer járt a táborban, és csak akkor utalta be az embert a karcagi kórházba, amikor már élet és halál között lebegett. Legalább tizenöten nem tértek haza a táborból, köztük sok gyerek, máig nem tudni, hová földelték el őket a tiszaszentimrei temetőben. „Nem tekintettek bennünket embernek. Mi is, ők is azt hitték, hogy örökre itt maradunk” – mondta.

Bánhidi Attilát tízévesen, 1952. június 24-én vitték el családjával – szüleivel és hatéves öccsével – együtt Miskolcról. Bánhidi egykori katonatiszt édesapja akkor már teherautó-sofőrként dolgozott, a család egy ház padlásszobáját bérelte. Nekik szerencséjük volt, amikor az ÁVH-sok jöttek, mert a holmijuk nagy része a nagyszülőknél volt Fehérgyarmaton, a kézi motyót könnyebb volt összekapkodni az erre kapott félóra alatt – bár a rendőrök még abból is kiszedték, ami megtetszett nekik. Teherautóval mentek, majd bevagonírozták őket, de a Szovjetunió helyett végül „csak” a hortobágyi Borsósra kerültek. Ötszáz embert hurcoltak oda Miskolcról, volt katonatiszteket, értelmiségieket, egy alispánt is, azaz a városi elitet; pár hónapos gyerektől a kilencvenéves aggastyánig mindenkit vittek, de még a véletlenül a lakásban talált albérlőt is.

Amikor megérkeztek a borsósi állami gazdaságba, az ávós kiléptette a volt katonatiszteket, végül az idősebb Bánhidira bökött: az ő dolga lett megszervezni a tábor életét a gépszínben és a később épített vályoghodályokban, ahová költöztették őket. Fűtés nem volt, de nekik ’52-ben már kettesével jutott egy-egy vaságy (el lehet képzelni a levegőt, főleg télen – fűzte hozzá keserűen), és annyi „rakodótér”, ami az ágy alá befért az elhozott holmikból, már ami megmaradt az újabb ávós zabrálás után. Az idősebb Bánhidi felügyelete alatt latrinát ástak, a gépszínben pedig óriási tűzhelyet alakítottak ki, ahol a rögtönzött konyhai személyzet főzhetett – reggel cikória-pótkávét, vacsorára teát, ebédre pedig amit az amúgy is áruhiányos faluból be tudtak szerezni csekélyke bérükből – már ha épp dologidő volt, és kerestek. Ha nem volt, koplaltak, csakúgy, mint a munkaképtelenek és az öregek, akiket végig a többiek irgalma tartott el. Az orvosi ellátás csapnivaló volt: bár kéthetente jött egy orvos Debrecenből, nem szívesen segített rajtuk, Bánhidi édesanyja is csak a családon keresztül kapott penicillint a tüdőgyulladására. Sokan meg is haltak:

döglött patkány került a kútba, a tífusz rengeteg embert elvitt, olyan is volt, aki öngyilkos lett.

A mai napig nem teljes az áldozatok listája, hiszen csak ’89 után volt szabad ezzel foglalkozni. Az ávósok legfeljebb számokat küldtek a központba, neveket nem – nem kellett elszámolni az emberekkel, bár a tizenkét táborban legalább százan meghaltak.

A temetésekre a táboriaknak nem volt szabad elmenniük, még a házastársnak, a gyereknek sem, Bánhidi édesanyját sem engedték el az édesapja utolsó útjára, az erről szóló levelet is csak a gyászszertartás után kapta meg, amikor már késő volt.

A friss táborlakók már az érkezésük utáni első reggel ízelítőt kaptak a munkából: a rendőrök kihajtották az embereket borsót szedni – ami már kipergett, így a földről kellett összeszedni. Volt, aki később a falu asztalosműhelyében dolgozhatott vagy építőbrigádban. A falusiak sokáig azt hitték, köztörvényes bűnözők a borsósiak. Dolgoztak vasárnaponként is,

volt, hogy az ágyból gumibotozták ki az öregeket, betegeket a földekre.

Kivéve néhány volt bankárt, akik valahogy elérték, hogy ne kelljen dolgozniuk, és valami rabbifélét, akinek külön hordták az ételt Debrecenből. A gyerekeknek szerveztek valami iskolafélét, az elhurcoltak között voltak tanítónők, ők vállalták a tanításukat, bizonyítványt a közeli „szabad” iskola adott nekik.

Bánhidiéknak szerencséjük volt: a gyerekek hamar, négy hónap után szabadultak, miután a nagyszülők valahogy kijárták, hogy kiengedjék őket. Hozzájuk kerültek Fehérgyarmatra, a szülők azonban a táborok bezárásáig Borsóson maradtak.

És hogy milyen volt az élet a tábor után? A túlélők vagy a semmire értek haza, vagy haza sem térhettek, mert addigra a kommunista államhatalom már elkobozta az otthonukat, sőt a településről is kitiltotta őket. A későbbiek során is sok diszkrimináció érte őket a kitelepített múlt miatt, amelyről a gondos elvtársak mindig tájékoztatták az iskolát, a munkahelyet, ahová megpróbáltak bejutni. Kettes-hármas jegynél jobbat nem kaphattak, sokáig csak a legrosszabb munkákat végezhették: nem véletlen, hogy az egyesület körülbelül 700 volt táborlakójából alig egy-két tucatnyi tudott diplomát szerezni, és ők is évtizedes hátránnyal indultak az életben. Mari Albertné, Hajdú Mária és Bánhidi Attila így szerencsés kivételek, akik hosszú évek szívós munkájával behozták ezt a kényszerlemaradást.

Azt ugyanakkor mindhárman hangsúlyozták: a legfájóbb számukra az, hogy a tankönyvek sem emlékeznek meg róluk, és a köztudatban sincs benne a történetük – az ő tragédiájukért valahogyan nem kapkodnak sem a filmesek, sem a regényírók.

Ráadásul a kitelepítettek a mai napig nem kaptak semmiféle kárpótlást, ellentétben más tragédiák túlélőivel; miközben a rendszer által elnyomva a legtöbben nagyon alacsony keresettel mentek nyugdíjba, egy csekély nyugdíj-kiegészítésen kívül semmit nem sikerült az egyesületnek kiharcolnia számukra elkobzott vagyonukért, elvett éveikért. Sokuknak vidéki kisnyugdíjasként télire tüzelőre sem futja, vagy arra, hogy gyógykezeltessék azokat a maradandó betegségeket, amelyeket a hosszú kényszermunkaévek okoztak. Róluk – az ilyen évfordulókon kívül – megfeledkezett az ország.