Egy török ünnep is védte hazánkat Szulejmántól

Nemegyszer dolgavégezetlenül fordultak vissza a szultáni hadak, ha eljött Kászim napja.

Emellett ilyenkorra egyébként is érdemes volt befejezni a hadjáratot, hiszen a kis jégkorszaknak nevezett időszakban különösen korán és hidegen köszöntött be a tél.

Ehhez jócskán hozzátette a magáét a mocsaras Kárpát-medence, ahol jellemzően fele olyan gyorsan tudtak csak haladni, mint a keleti, perzsa hadszíntéren. Az Alföld ugyanis egyáltalán nem volt könnyű terep az oszmán hadaknak, hiába volt hihetetlenül jól szervezett az utánpótlásuk, és készültek elő már ősszel a következő évi hadjáratra. Gondoljunk csak Mohácsra – példálózott a történész –, amikor a törökök már fűsarjadás után megindultak Isztambulból, és egyszerre értek oda Lajos király hadával, amely Budáról közeledett. Ugyanis a magyar hadaknak be kellett várniuk az aratást, ezért augusztus közepén még mindig csak a gyülekezésnél tartottak.

Mindenesetre a mocsaras terepen maga Szulejmán is eltévedt, amikor 1529-ben megsegítette Szapolyai János királyt Habsburg Ferdinánd ellen.

Ennek ellenére számos példa akad, amikor túllépték Kászim napját, ha úgy tűnt, sikeres a harci helyzet, és megvan a szükséges ellátás – ezeket rendellenes helyzetekként fel is jegyezték. Így volt ez 1591. október 26–27-én, amikor a „határidővel” nem foglalkozva megvívták a mezőkeresztesi csatát, és győztek, de 1598-ban sikertelenül ostromolták Nagyváradot, november 3-án elvonult a sereg, nem bírta tovább; 1602 októberében pedig Pest városát vették ostrom alá (a 15 éves háborúban ekkor pillanatnyilag keresztény kézre került a város), és távoztak dolgavégezetlenül november elején. 1673. november 10-én pedig a mai Ukrajna területén előrenyomuló Köprülü nagyvezérre mért megsemmisítő vereséget a később hazánk felszabadításában is komoly szerepet játszó Sobieski János későbbi lengyel király messze Kászim napja után.

Ennél jóval jellemzőbb volt a határidő túllépése a keleti hadszíntéren, a perzsák elleni hadjáratokban: Ibrahim nagyvezír Aleppót 1533 decemberében foglalta el, Bagdadot pedig maga Nagy Szulejmán egy évvel később december elsején, sőt ott is telelt. 1624–25-ben is alapvetően téli ostromok zajlottak a térségben.

Ami a magyar hadszínteret illeti, felmerül a kérdés, miért nem tartották inkább Nándorfehérvárott a hadakat, hogy ne kelljen minden hadjáratban keresztülverekedniük magukat a Balkánon. Erre egyszerű a magyarázat: a Balkán szegény volt, ahogy az elpusztított magyar Délvidék is; nem tudott volna eltartani permanensen ötven-százezer katonát. Ha meg rendszeresen kifosztják a lakosságot, akkor az elmenekül, és nincs, aki jövőre megművelje a földeket.

A lakosság egyébként is szörnyű helyzetben volt – mondta Varga –, hiszen mindkét fél sanyargatta elsősorban a kettős adóztatással, ugyanis sem a törökök, sem a Habsburgok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy szavatolják a parasztok biztonságát a másik fosztogatása ellenében. Éppen ezért Varga elutasítja a korszak török és néhol hazai részről megkísérelt megszépítéseit. Olyan volt, mint a németek és a partizánok háborúja a második világháborúban Ukrajnában, amelyről Ungváry Krisztián is írt – mondta a történész. Itt is mindkét fél a másikkal való együttműködés gyanújáért nyomorgatta, irtotta a lakosságot, amikor éppen elfoglalt egy falut a másik féltől, és busásan beszedte a maga adóját. A parasztok meg kizárólag a pillanatnyi túlélésre játszottak, és jobb híján kivártak. Legalább Kászim napjáig.