Egyetlen tollvonással törölték el szimbolikusan a régi Magyarország „demokratikus államrenddel összeegyeztethetetlen” örökségét, a különféle nemesi és vitézi címeket 1947 januárjában. A törvény egyrészt átvágta a sokféle megszólításhoz ragaszkodó, végletekig hierarchizált társadalommal kapcsolatos gordiuszi csomót, ugyanakkor átmenetnek bizonyult az elvtársak kegyetlen világa felé.
Bár az intézkedés szimbolikus volt, nagy országos érdeklődés mégsem kísérte: a lakosság már lassan két éve szokta a szovjet megszállás árnyékában megszülető, majd kényszerpályán mozgó második Magyar Köztársaság szűkülő demokráciáját. Ennek mozzanatai jól követhetők voltak, például a hatalomhoz egyre közelebb kerülő Magyar Kommunista Párt lapjában, az ekkor negyven fillérért kapható Szabad Nép oldalain is az úri „ellenforradalmi összeesküvők” elleni kirohanásokkal voltak tele, a negyedik oldalon pedig Moszkva nagylelkűségét bizonyítandó közölte, hogy a megszálló szovjet hadsereg ellátására az új termésig nem kell adni gabonát.
Való igaz, hogy nem véletlenül ostorozták már jó ideje a rang- és címkórságot: a boldog békeidőkben, és különösen a két világháború között javában túlburjánzottak a különféle megszólítások. A Horthy-korszakban a királynak és főhercegeknek kijáró felséges, fenséges helyett a kormányzó a frissen kreált „főméltóságú úr” megszólításnak örvendett, majd következtek a kegyelmesek, méltóságosok, tekintetesek. Ehhez jöttek még a különféle nemesi címek – herceg, gróf, báró vagy csak simán nemes – vagy az egyházi címek.
A helyzetet bonyolította, hogy a címek házasodással is vándoroltak, így egy magas rangú katonatiszt feleségeként a tanítónőből is rögvest nagyságos asszony lett. „S mindezeknek helyes használatára ugyan ügyelni kell, mert akár a kisebb, akár a nagyobb címet alkalmazza az ember illetéktelenül, a megtisztelt haragját vonja magára okvetlenül” – írta Jókai Mór. Az 1947-es végleges eltörlés nem volt első az ilyen aktusok sorában: már az 1848-as forradalom egyenlősítési hevületében kimentek a divatból egy időre a nemesi címek, törvénybe azonban nem iktatták. Majd 1919 márciusában a Tanácsköztársaság törölte el, és Horthyék állították vissza, kiegészítve a Vitézi Rend elismerésével, amelynek tagjait „nemzetes úrnak” szólíthatta a környezete.
Érdekesség viszont, hogy a szovjet megszállást és bábkormányt megelőzően is eltörölték egyszer a címeket és megszólításokat, méghozzá nem más, mint a Szálasi-kormány, amely 1944. november 17-i rendeletével a fenti címek és megszólítások nagy részét megszüntette, helyükbe a szimpla „úr” megszólítást rendelve. Ekkor azonban az ország szovjetek által megszállt részében már állt a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés, amely hamarosan átvette a névleges hatalmat az ország fölött, és rövid átmeneti időszak után nyilvánvalóvá vált, hogy Moszkva diktatúrát akar kiépíttetni megbízható magyar kommunisták segítségével.
Voltak még olyanok, mint Schlachta Margit, akik kiálltak a királyság mint államforma megtartása mellett, 1947 januárjára már gyökeres volt a fordulat. Hiába volt kisgazda többség a koalíciós kormányban, az oroszok vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsára a kommunisták foglalták el a kulcsminisztériumokat, a szép, új világot pedig jogsértő népbírósági perek, kitelepített és málenkij robotra hurcolt százezrek panasza árnyékolta be.
A címek és rangok elvétele csak egy szem volt a kiépülő kommunista állam szemét szúró csoportok – arisztokraták, nagypolgárok, egyháziak, svábok – kisemmizésének hosszú láncolatában, bár tény, hogy szimbolikus lépés volt – mondta el lapunknak Soós Viktor Attila történész. Ez is az a klasszikus szalámitaktika része volt, amely a Kisgazdapárttal kapcsolatban is működött – emlékezetes, a sorra-másra „árulónak” minősített, és eljárás alá helyezett képviselők után az év február 25-én tartóztatták le Kovács Bélát, a párt főtitkárát is.
Ugyanakkor a lépés mögött is volt valamiféle társadalmi konszenzus, elvégre a szélesebb tömegeket nem érintette, ahogy a kipécézett rétegek anyagi kifosztása sem. Ekkorra már nem túl sok mozgástere maradt a koalíciós kormánynak miniszterelnököt is adó Kisgazdapártnak sem, a maroknyi háttérbe szorított arisztokrata is féltette a bőrét, így senki sem feküdt keresztbe a demokratizáló intézkedésnek.
A jegyzőkönyvek szerint a Minisztertanácsban így is némi vita kísérte az 1946 szeptemberében beterjesztett törvényjavaslatot, amely eredetileg még szigorú büntetést is kilátásba helyezett annak, aki nem az új, demokratikus módon szólítja meg polgártársait. Emellett az egyenlőség elvén, a származási alapú megkülönböztetés ellen állást foglaló jogszabály megszüntette volna az egyházi eredetű megszólításokat is. Mindezektől végül a kisgazda miniszterek javaslatára eltekintettek.
A kommunizmus évtizedeiben értelemszerűen fel sem merült a korábbi megszólítások és címek visszahozása, és a rendszerváltás után is sokáig csend övezte a kérdést – bár a kilencvenes évek elején létrejött a nemesi dinasztiákat összefogó Magyar Történelmi Családok Egyesülete és újjáalakult a Horthy-féle Vitézi Rend is. Amikor 2010 szeptemberében a rend ünnepségén több kormánypárti politikust „pallossal vitézzé avattak” Molnár Csaba volt szocialista képviselő módosító javaslatot nyújtott be, amellyel azt szerette volna elérni, hogy százezres pénzbírság sújtsa a nemesi és vitézi címek, megszólítások használatát.
Jobbikos képviselők még abban az évben pedig éppen a nemesi előnevek visszaállítása kapcsán kezdeményeztek törvénymódosítást, mondván, erre társadalmi igény van. Végül hosszas huzavona után az Alkotmánybíróság 2011-ben úgy határozott, hivatalos névként a nemesi, vitézi előnevek nem használhatók, magánérintkezésben viszont mindenki úgy hívatja magát, ahogy jólesik neki.
