A titkos társaság, ami átszőtte Horthy Magyarországát

Miért féltek a kommunisták még a hetvenes években is a Magyar Közösségtől? Interjú Szekér Nóra történésszel.

– Miért nem járhatta Magyarország a „német utat”?
– A versailles-i békék Németországot ugyan megalázták, de velünk ellentétben élhető viszonyokat teremtettek számára. Jóval kevesebbet vesztettek akár területben, akár geopolitikai jelentőségüket tekintve. Trianon Magyarországot ebből a szempontból is kényszerpályára állította. A németekéhez hasonló utat elsősorban jóval kedvezőtlenebb körülményeink miatt nem követhettünk, ugyanakkor ez meggátolta az egészséges társadalomfejlődést. Nagyjából megmaradt a Monarchiától örökölt elavult államrendszer, megterhelve az első világháború következményeivel, például az antiszemitizmussal. A Magyar Közösség távlati célja ezzel szemben a rendszerváltoztatás lehetőségét is magában rejtő társadalmi átalakulás volt, amelyben a nemzeti célok sem sérülnek.

– Úgy tűnik, Magyarországon a Horthy-időszak jellemzően a titkos társaságok kora. Nagy befolyással bírt a kormányzat mögött álló Etelközi Szövetség (EX), s működött a hivatalosan betiltott szabadkőművesség is. Milyen a viszonya a Közösségnek ezekkel a társaságokkal?
– Az EX működésében pontosan tükröződtek a kormánypárt hatalmi erőviszonyai, hiszen az a rendszer egyfajta háttérhatalmaként működött. Ezzel szemben a Közösség nem az állam, hanem egy szellemiség, a nemzeti érdekek hathatósabb érvényesítésének jegyében határozta meg önmagát. Személyi összefonódások voltak a két társaság között. A magyar szabadkőművesség felépítésében jobban hasonlított a Közösséghez, mindkettő eszmei alapú volt, szemben a hatalom megtartását szolgáló EX-szel. Kétségtelenül szellemi találkozási pont közöttük 1848–49 és a hozzá kötődő függetlenségi politika. A szabadkőművesség azonban erősen internacionális, míg a Közösség alapvetően nemzeti jellegű. Hitler hatalomra kerülése után szorosabb szálak is kialakultak, konkrét ügyekben együttműködtek.

– Hogyan lehetséges ez? Hiszen a Magyar Közösséget a szakirodalom sokszor napjainkban is szélsőjobbos szervezetként írja le.
– Igen, ez pedig abból adódik, hogy máig erőteljesen hatnak az 1947-es koncepciós per vádpontjai. Amikor elkezdtem átnézni az eredeti dokumentumokat, és összevetettem a bírósági anyagokkal, rá kellett döbbennem, hogy ez a felfogás tarthatatlan. Hiszen hogyan lehetséges például az, hogy a közösségnek kommunista, szociáldemokrata tagjai is vannak? Márpedig a paletta igen széles, tag volt eredetileg a Sztójay-kormány későbbi belügyi államtitkára, Baky László, a szociáldemokrata Somogyi Imre, és a zsidó származású, frakciós kommunista Weisshaus Aladár is közel állt a Közösséghez. Jelentős szellemi hatást gyakorolt a társaságra Szabó Dezső és Németh László. Tény, hogy a szervezet erősen nemzeti kötődésű, ez alapján akár jobboldali is lehetne, ugyanakkor kivételes szociális érzékenység jellemezte, ezért támogatta olykor a szocdemeket, a kommunistákat is. A Közösség ugyanis nem merev politológiai kategóriák mentén működött. A hozzá kapcsolódó legális „fedőszervezeteket” tekintve szintén nehezen megállapítható a bal- vagy a jobboldaliság. Iskolapéldája ennek a Bartha Miklós Társaság: ebben talált otthonra és kötött életre szóló barátságot József Attila és a szélsőjobboldali, utóbb a németellenes ellenállásban is részt vállaló Csomóss Miklós, illetve Fall Endre, a Revíziós Liga elnöke és a kommunista Mélik Endre. A Közösség összetettségét mutatja az is, hogy első vezetője, Rákosi Jenő postatiszt például zsidó származású volt.

– Ismert az a nyilatkozat, amelyet a német megszállás napján, 1944. március 19-én tett közzé a Magyar Közösség vezetősége. A szöveg logikus, üdvözlendő fejleményként mutatta be a Wehrmacht bevonulását
– ezzel a Közösség prominenseinek rosszallását is kiváltva. A németellenesség ugyanis Hitler hatalomra kerülése, de főleg az Anschluss után meghatározó lett a Közösség működésében. Ennek fényében a Kiss Károly által a Magyar Közösség „álomba merülését” meghirdető szöveg kiadásának egyrészt konspirációs okai lehettek, hogy így terelje el a hatóságok figyelmét a Magyar Közösség tagjainak az ellenállásban, a még Teleki Pál atyáskodása mellett alapított Magyar Függetlenségi Mozgalomban (MFM) való részvételéről. Másrészt azt üzente a tagok számára, hogy a rendkívüli időkben a Közösség sem élhet tovább a megszokott keretek között, a kapcsolattartás módjai jelentősen megváltoznak.

– Hogyan vettek részt a közösségi tagok az ellenállásban?
– Teleki Pál miniszterelnöknek a háború kezdetén, látva az ország lehetőségeinek végzetes beszűkülését, az volt a célja, hogy nyilvántartsa, gyarapítsa és összegyűjtse az államapparátus németellenes tagjait, az apparátus nyújtotta előnyöket kihasználva pedig hatékony informális kapcsolatrendszert hozzon létre. A kapcsolatrendszert, amelyben a Magyar Közösség tagjai döntő szerepet játszottak, a korabeli titkos szóhasználatban „Teleki-ködnek” nevezték. Ebből született meg utóbb a Magyar Függetlenségi Mozgalom. Az MFM konspirációs hálójának hatásos működését a későbbi német teljhatalmú megbízott, Edmund Veesenmayer is megdöbbenve vette észre, amikor 1943 decemberében gazdasági szakembernek álcázva Magyarországon tárgyalt. Jelentésében többek között arról olvashatunk, hogy milyen jól működő hírszolgálatuk van a zsidóknak: „Huszonnégy órán belül mindenről értesülnek, nem utolsósorban a birodalom legintimebb eseményeiről.” A német megszállás után a fegyveres ellenállás lehetősége felmerült ugyan, ám a mozgalom a háborúból való kiválás reményében a kormányzói szándék támogatása mellett foglalt állást. Az ugyancsak erős közösségi háttérrel működő Kiugrási Iroda fedésében zajlott a szovjetekkel kötendő fegyverszünet előkészítése. A kiugrási kísérlet kudarcával, a nyilas hatalomátvétel után a fegyveres ellenállás szervezésében már a közösségi emberek is közreműködtek.

– Kevésbé ismert, hogy a Sztójay-kormányban is ott ültek a Magyar Közösség, közvetve-közvetlenül az ellenállás titkos képviselői. Hogyan volt ez lehetséges?
– Konspirációs eszközökkel. Mester Miklós, az Imrédy-féle szélsőjobboldali Magyar Megújulás Pártjához tartozó kultuszállamtitkár, akit nem pártja, hanem a kormányzó vont be a Sztójay-kabinet munkájába, jelentős szerepet vállalt az embermentésben, közvetve együttműködött Raoul Wallenberggel. Ő szabadította ki a Közösséghez tartozó Györffy Kollégium letartóztatott diákjait, köztük a későbbi miniszterelnököt, Gerő Ernő majdani bizalmi emberét, Hegedüs Andrást. Vasvári Lajos (a frakciós Weisshaus-csoporthoz tartozó) kommunista géplakatos pedig Horthy Miklós felkérésére a Sztójay-kormány iparügyi államtitkára lett. Tevékenysége feltárásával, bemutatásával máig adós a történettudomány.

– Mi történt a Közösséggel közvetlenül a háború után?
– Szervezetileg nem született újjá, hanem megmaradt „álomba szenderült” állapotában. Ebben utóbb szerepet játszott az 1947-es per is.

– Titkos szervezetről van szó, joggal merülhet fel, hogy működött-e bármilyen formában a Magyar Közösség a Rákosi-, illetve a Kádár-rendszerben.
– Említettem, hogy a kapcsolati háló a per következtében ugyan megtépázódott, ám megmaradt, bizonyíthatóan még a hetvenes években is élt. 1972-ig önálló elhárítási vonalként foglalkozott velük az állambiztonság. Figyelték a kapcsolatrendszerüket, hivatali előmenetelüket pedig hátráltatták. Rendszeresen ellenőrizték a postájukat, olykor lehallgatták telefonjukat, lakásukat, titkos házkutatásokat tartottak. Csak 1970-ben 107 jelentés futott be a Közösségről.

– Miért féltek ennyire tőlük?
– Úgy vélték, bár a Közösség szervezeti formái nem éledtek újjá, s törvénysértést sem követnek el, potenciális veszélyt jelenthetnek az államhatalomra nézve szellemiségük, kapcsolatrendszerük, kapcsolattartásuk konspiratív jellege, a titkos szervezeti hagyományok miatt. A nemzeti elköteleződés hangsúlyozását ugyancsak veszélyesnek vélték. Ötvenhat tapasztalatából okulva attól is tartottak, hogy rendszerváltozás esetén a Közösség képes lenne esetleg egy komplett szakembergárdát felsorakoztatni, pillanatok alatt megteremve az új államszervezet zavartalan működését. Az iratok szerint a közösségieknek több titkos találkozóhelyük volt, például a Rudas fürdő, egy belvárosi ruhaszalon, egy várbeli antikvárium, ahol megfelelő jelszóval, szórólap felmutatásával jelezték, hogy belső ember érkezett esetleg egy-egy küldemény átvételére. A hatvanas évek közepétől egy szűkebb kör rendszeresen összeült, napirendi pontokat követve tárgyaltak meg témákat, de ők is elsősorban egymás tájékoztatására szorítkoztak, nem pedig rendszerdöntögető szervezkedési szándék vezérelte őket.

– Lehet-e tudni valamit mai helyzetükről?
– A Közösség a tagok halálával lassanként feltehetően megszűnt. Persze titkos társaságról lévén szó, biztosat nehéz mondani. A szervezeti keretek újjászervezéséről nekem nincs tudomásom, és ennek nyoma az állambiztonsági anyagokban sem lelhető fel.