Ceauşescuné gyémántjai: kémek, dollárhegyek és szuperprések

Tanulságos történetet mesélnek a romániai rendszerváltásról Elena legértékesebb „csillagai".

Ezerkilencszázhetvennyolc januárjában az ország a „szeretett” vezető, Nicolae Ceauşescu hatvanadik születésnapjának megünneplésére készült. A gyárakban, termelőszövetkezetekben, megyei pártbizottságokban gőzerővel készültek az ajándékok, amelyeket a nagy napon, huszonhatodikán kap meg a „Kárpátok géniusza”: különleges vadászpuska a titkosszolgálat vezetőjétől, számtalan festmény, megannyi hasznos és haszontalan dolog. Ion Mihai Pacepa tábornok, Ceauşescu tanácsadója nem csinált nagy ügyet az ajándékozásból: egy tízliteres befőttesüveget vitt, egyszerű abrosszal letakarva. A szokatlan ajándék mégis eksztatikus örömet okozott a házaspárnál, különösen annak női tagjánál: az üvegedény tele volt gyémánttal.

Csillagok – Elena Ceauşescu így becézte a legértékesebb drágaköveket, és egész életében utánuk sóvárgott. Gyémántbányája viszont nem volt Romániának, ezért férje okos trükköt eszelt ki: a hetvenes évek elején meghívta Bukarestbe az egyik legnagyobb lelőhellyel rendelkező ország, a Közép-afrikai Köztársaság diktátorát, Jean-Bédel Bokassát, akit behálózott a Securitate egyik női ügynöke, Gabriela Drâmbă. A szerelmes férfi felajánlotta az ország gyémánttermelésének tíz százalékát a nőért. A frigy megköttetett,

az ara Ceauşescu gépén elrepült Banguiba, hogy Bokassa tizennyolcadik (!) felesége legyen. A nászért cserébe Románia megkapta az egyik gyémántbánya kitermelésének jogait.

A nő viszont nem bírta sokáig a kegyetlenségéről híres diktátor mellett, és három év után elmenekült Párizsba jó néhány bőrönd ékszerrel, amelyből új életet tudott kezdeni – írta meg az Adevarul című román napilap. A feleség távozásával kútba esett a bányakoncesszió is, ám Elena sóvárgása nem múlt el a drágakövek után, így új megoldást kellett találni. Ekkor jutott eszébe Ceauşescunak, hogy pár éve, egész pontosan az 1970-es moszkvai látogatása idején Brezsnyev elvitte őt egy szigorúan titkos üzembe, ahol mutatott neki valami érdekeset.

– 1975-ben Ceauşescu megparancsolta nekem, hogy szerezzem meg az ipari gyémántok előállításához szükséges technológiát és eszközöket – írja a Securitate vezetője, Pacepa tábornok a Vörös horizontok című önéletrajzi könyvében, amely tíz évvel a Romániából való elmenekülése után jelent meg Amerikában. A Securitate külföldi egységének, a DIE-nek az ügynökei olyan jól dolgoztak, hogy alig két év múlva be tudta mutatni a Romániában gyártott első gyémántokat, írta a tábornok. Ezután jött az újabb parancs: egy egész gyárat kell felépíteni a legnagyobb titokban a nagyipari mértékű termeléshez. Az új gyár, melyet Bukarestben, egy elhagyott katonai objektumban hoztak létre, 1977-ben kezdte a próbaüzemet, majd 1978-ban beindult a termelés.

De hogy történt a technológia ellopása? A DIE fiatal, jól képzett mérnököket bízott meg, hogy „disszidensként” külföldre menve kutatóintézetekben keressenek állást. Akkoriban három országban: az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban és a Szovjetunióban foglalkoztak ipari gyémántgyártással, hogy a robbanásszerűen fejlődő petrokémiai ipart el tudják látni; a kőolajkutak fúrásához mindenféle kőzeteken áthatoló fúrófejekre volt szükség, erre a gyémánt volt a legalkalmasabb.

A román ügynökök Svédországban jártak sikerrel: Alexandru hadnagy és Sârbu tábornok elkezdte küldeni a tervrajzokat.

A tervek viszont mit sem értek présgépek nélkül, viszont azokat nem vehették meg a szocialista országok. A Securitate nem hátrált meg: készpénzzel és más zsarolási technikákkal rávettek valakit a svéd gyárból – az operatív akcióban Kockafejnek hívták az illetőt –, hogy kerülő utakon adjon el nekik két magas nyomású présgépet, és azt üzemelje is be Bukarestben. Ezekkel a gépekkel készültek az első ipari gyémántok Romániában, először még Elenának szánt ajándékként.

Meglehetősen abszurd fordulata a történetnek, hogy miután az ország első asszonya kiörömködte magát az ajándék láttán, megkérdezte: nagyobb köveket is tudnának csinálni? Erre viszont nem alkalmas a technológia, mesterséges úton csak kis méretű gyémántokat lehet előállítani.

A diktátor viszont ennél okosabb volt, és hamar rájött, hogy a kis kövek is használhatók valami fontosra: valutát hoznak az országnak. Pacepa tábornok, a rezsim legismertebb disszidense állítja: Románia először kábítószert akart csempészni nyugatra, hogy ügynökei azt eladva szerezzenek kemény valutát, de az iparigyémánt-gyár beindítása után Ceauşescu parancsára a román titkosszolgálat külföldi fedőcégei gyémántügynökségek lettek.

Az ipari gyémánttal való nemzetközi kereskedés hamar a kommunista rezsim legsikeresebb üzletága lett.

De hogyan tudtak a két préssel ennyit előállítani? A befőttesüveg megtöltése után a két eszközt a román mérnökök apró darabokra szedték szét, hogy az alkatrészeket lemásolják. Az már a szakemberek tudását dicséri, hogy nemcsak koppintottak, hanem fejlesztettek is rajtuk, így négy év alatt már huszonegy, egyenként kétezer tonnás présgép állt rendelkezésre. Ekkor a titkos román gyár – melyről a lakosság semmit sem tudott, még az ott dolgozók is úgy hívták egymást közt, hogy a „Securitate gyermeke” – a világ harmadik legjobb iparigyémánt-üzeme volt a termékek minősége és negyedik a mennyisége tekintetében. A készletet az első években csak fű alatt árulták, hogy a konkurencia ne tudjon róla. A nemzetközi kereskedelem miatt nevet kellett adni a gyárnak, így lett Rami Dacia a szigorúan titkos üzem neve.

Amikor 1978-ban Pacepa megszökött az országból, Románia hazahívta és lecserélte az összes külföldi ügynökét; attól tartottak ugyanis, hogy a tábornok magával vitte a névsort. A külföldről hazatértek jó része a gyémántgyárban kapott munkát; mivel jól képzett emberek voltak, a román termék minősége még jobb lett. A Securitate is kiemelten kezelte az üzemet; az egyetemek fizika, kémia és mechanika szakos végzősei közül a legtehetségesebbeket oda irányították. A Casa Jurnalistului oknyomozó csoport riportjában megszólaltattak egy ily módon felvett akkori fiatalt, Marcel Diaconut, aki arról beszélt: „Nem lehetett volna visszautasítani az ajánlatot, de nem is akartam. Olyan technológiával dolgozhattunk, amely a legmodernebb volt a világon, olyan dolgokat csinálhattam, amelyekről más szakmabeliek nem is hallottak. Érdekes közegben, szigorúan titkos körülmények között voltunk, még a feleségemnek sem mondhattam el, pontosan mit csinálok.”

A gyár aranykora a nyolcvanas évek elején volt. Az akkori igazgató, Giartu Istifie huszonöt évvel később is büszkén mesélte az őt megtaláló újságírónak, hogy „tele vödör gyémántokkal sétáltak az üzemben”, évente több tízmillió karátot állítva elő. Mivel egy karát világpiaci értéke akkoriban 12 amerikai dollár volt, 1980-ban például csak ennek a terméknek az exportjából 240 millió dolláros bevétele származott az országnak.

A rendszerváltás után már nem volt pénz a gyár fejlesztésére, viszont a technológia egyre elterjedtebbé vált, és a mesterségesen előállított gyémánt világpiaci ára lezuhant. Az állami tulajdonú üzem évről évre egyre nagyobb veszteséget termelt, végül pedig az alatta lévő terület vált a legértékesebbé. Megjelentek a spekulánsok, jellemzően az egykori Securitate azon emberei, akik befolyásos üzletemberként mentették át magukat az új világba. 2006 decemberében az egykori dolgozók (zömükben maguk is ügynökök) vehették meg a gyárat 8,4 millió euróért. Később derült ki, hogy a jelentős összeget egy háttérben maradó üzletember biztosította számukra, aki nem tartotta be sem a fejlesztési ígéreteit, sem azt, hogy pár évig működteti még a gyárat. Hamar szélnek eresztette az összes dolgozót, és nem véletlen, hogy

szinte azonnal megjelentek az egykor méregdrága présgépek a román apróhirdetési oldalakon, ócskavasárban.

Csak egy példa: a kétezer tonna nyomóerejű Quintus újként 300 ezer dollárt ért, ócskavasként pedig 139 lejt adtak érte, vagyis alig több, mint tízezer forintot. A végén a 37 ezer négyzetméteres terület is gazdát cserélt, és a román kollégák információi szerint olyan ciprusi offshore vállalkozás birtokolja, amely valószínűleg egy volt szekus tulajdonában van. A letisztított területre azóta Terra Park néven vidámpark épült.

Októberben pár órát a román fővárosban töltöttem, gondoltam, megnézem az egykor szupertitkos gyár helyét. Az Északi pályaudvar előtt várakozó taxis nem is hallott a Terra Parkról; a szórakoztató-központ azóta csődbe ment és bezárt. A taxis GPS-e még „emlékezett” a helyre: egy teljesen üres parkolóba irányított. Maga a vidámpark körbe van deszkázva; álmos biztonsági őr bújt elő, és azt mondta, magánterület, nem mehetek be. Elengedtem a taxit, készítettem pár fotót, és gyalog indultam el egy közeli bevásárlóközpont felé: az Anghel Mihai tizedesről elnevezett utcán, majd a Vasile Milea tábornok úton a Temesvári sugárútra jutottam; az 1989-es romániai események helyszínei, szereplői arra emlékeztetnek, hogy talán errefelé is meg lehetett volna okosabban oldani azt a bizonyos rendszerváltást.