Az éppen százötven esztendeje, 1867. december 5-én született és 1935-ben nemzeti gyásztól övezve búcsúztatott Józef Klemens Piłsudskinak, a Második Lengyel Köztársaság megteremtőjének és első államfőjének testét az ezüsttel ötvözött harangjairól elnevezett torony alatt található, boltíves teremben lévő érckoporsó őrzi. A marsall a finn Mannerheim, a magyar Horthy Miklós és a török Mustafa Kemal mellett egyike volt azoknak a katona politikusoknak, akik a birodalmak alkonyát jelentő nagy háború után sikerrel teremtettek nemzetállamokat saját népük számára.
Igaz, pályájuk többé-kevésbé különbözött egymástól: a lengyel marsall például ifjúkorában a szocialistáktól indult, ami korántsem mondható el nevezett kollégáiról. Életútjuk hasonlósága, hogy életművük csúcsaként – abban a helyzetben talán egyetlen lehetséges megoldásként – tekintélyelven alapuló, de a kor nagy diktatúráival össze sem hasonlítható államban teremtették újra országuk életét.
Az elszegényedett, lengyel – más nézetek szerint lengyellé vált litván – nemesi családból származó Piłsudski családi birtokukon, a korábban a Litván Nagyfejedelemséghez tartozó Zulówban látta meg a napvilágot. Apja az utolsó, 1863–1864-es oroszellenes lengyel felkelés veteránja volt, így fia is örökölte tőle a hazafias szellemet. Szülőföldje Lengyelország felosztásakor a cári birodalomhoz került, ezért a későbbi marsall honfitársai jelentős részéhez hasonlóan egy számára kulturálisan és felekezetileg idegen, emellett erőszakos oroszosító politikát folytató közegben töltötte fiatalkorát. Ez erősen meghatározta későbbi pályafutását, ellenségképét is.
A wilnói egyetemen folytatott tanulmányai mellett édesanyjától ismerte meg a hivatalosan betiltott lengyel irodalmat és történelmet, majd Harkovban végzett orvosi stúdiumokat, amelyeket hamarosan félbe kellett hagynia. Életútja egy oroszellenes diák-összeesküvésben való részvétele miatt húszéves korában szibériai száműzetésbe torkollott, ahonnan öt esztendő múlva tért vissza.
Első katonai ismereteit feltehetően még száműzetése előtt vállalt fegyveres szolgálata idején szerezte, mivel, mint későbbi pályája mutatja, tudatosan készült Lengyelország katonai úton történő felszabadítására. Ehhez a lengyelek az európai nagyhatalmak várható összecsapásától remélték a kedvező feltételeket. Ennek érdekében idejekorán el akarták kezdeni a megfelelő katonai felkészülést.
Piłsudski ezekben az években belépett, majd vezető szerepet vállalt a később számára csalódást jelentő Lengyel Szocialista Pártba, amely a többi baloldali tömörüléstől eltérően elsősorban a lengyel függetlenség ügyét tartotta szem előtt. Közben az orosz állammal támadt újabb konfliktusa miatt 1901-től az osztrák fennhatóság alatt lévő Galíciában és Krakkóban kellett folytatnia tevékenységét. 1905-ben a köréje csoportosuló nemzeti erőkkel megalakította a Harci Szövetség nevű szervezetet, amely 1908-tól osztrák támogatással, lövészegyletek alakításával, a lengyelek katonai kiképzésével készült egy leendő lengyel haderő kereteinek megteremtésére. Ehhez olyan megállapodást kötöttek az osztrák vezérkarral is, hogy orosz–osztrák katonai konfliktus esetén az általuk kiképzett erő a Monarchia oldalán vesz részt a háborúban.
Miután Piłsudski a lengyel függetlenség legfőbb akadályának Oroszországot látta, az általa létrehozott lengyel légiók az első világháborúban a Monarchia és a Német Birodalom oldalán vettek részt a harcokban. 1914-ben Varsóban megalakult a lengyel nemzeti kormány, amely Piłsudskit tábornoki rangban a Lengyel Légió néven egyesített lengyel hadsereg főparancsnokává nevezte ki. A tábornok együttműködése szövetségeseivel korántsem volt zökkenőmentes, mivel a központi hatalmak a jövendő lengyel függetlenség ügyét elsődlegesnek tekintő lengyel katonatiszttel szemben pusztán hasznos eszközt láttak légióiban Oroszország gyengítésére.
Bonyolította a helyzetet, hogy bár a tábornoknak sikerült hadereje függetlenségét megőriznie, mindkét fél hadseregében szolgáltak gyakran egymás ellen is harcoló lengyelek. 1916-ban végül Berlin és Bécs elismerte egy, az oroszoktól elfoglalt lengyel területen kialakított félautonóm lengyel állam létét, melynek élén az ideiglenes államtanács állt, katonai vezetője Piłsudski tábornok lett. Ez az állapot 1917 tavaszáig tartott, amikor a tábornok megtagadta, hogy az ideiglenes lengyel állam katonái felesküdjenek a németekre, ezért a háború végéig Magdeburgba internálták.
A lengyel ügyben csak a központi hatalmak veresége jelentett továbblépést, amikor a megoldás az antanthatalmak kezébe került. Ennek az időszaknak a pontos áttekintése – bonyolultsága és eseményekben gazdag volta miatt – messze meghaladná egy újságcikk kereteit, így csak nagyon vázlatosan foglalkozhatunk vele. 1917 augusztusában Párizsban megalakult a valamennyi lengyel politikai irányzatot tömörítő Lengyel Nemzeti Bizottság, amelyet az antant a lengyelek hivatalos képviselőjének és hadviselő félnek ismert el. A most már Lengyel Nemzeti Tanáccsá átalakuló párizsi bizottság a hadifoglyokból és a nyugati lengyel kolóniák fiataljaiból mintegy ötvenezres hadsereget állított fel Haller tábornok parancsnoksága alatt, amely részt vett a Németország ellen vívott harcokban. Végül a lengyelek által életre hívott régenstanács a varsói és a párizsi lengyel politikusok részvételével alakított kormányt, felállították a hazai lengyel hadsereget, melynek élére Piłsudski tábornokot nevezték ki. Akkor ő volt az egyetlen, a lengyel társadalom minden rétege előtt tekintéllyel bíró személy, aki az első világháború végére kialakult zűrzavarban uralni tudta a helyzetet az immár újjászülető Lengyelországban.
Ettől függetlenül igen hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy vezetésével stabil viszonyok alakuljanak ki a több mint száz év után helyreállított lengyel államban, melynek létét hamarosan külső ellenségek, a világforradalom bűvöletében élő bolsevikok is kétségessé tették. De ekkor még 1918-ban járunk, s a katonai teljhatalommal felruházott tábornoknak egyelőre az volt a legnagyobb gondja, hogy az internálásból teljesen lerongyolódottan visszatérve valamennyire elfogadható módon jelenjen meg katonái előtt. Ekkor öltötte fel végleg korábbi szürke légiós- egyenruháját, s a továbbiakban mindig azt viselte. Így maradt meg róla az utókor emlékezetében máig élő képe.
Amikor a régenstanács teljes hatalmát átadta Piłsudski tábornoknak, ő – a későbbi marxista nézetekkel és ferdítésekkel szemben – nem törekedett diktatúrára vagy az egyeduralom bármely formájára. Nem megragadta a hatalmat, hanem ráruházták, s erre hamarosan neki és hazájának is nagy szüksége lett. Bár a lengyel állam újjászületése véglegessé vált, nehéz évek vártak rá mind a szovjetek elleni, mind a polgári lengyel állam megteremtéséért folytatott küzdelemben. Többek között a hazai kommunistákkal is fel kellett vennie a harcot, akiknek pártja – oroszországi elvbarátaikhoz hasonlóan – a problémák megoldását nem nemzeti szinten, hanem a kapitalista rendszer szétzúzásában látta. Kijelentették például, hogy a lengyel kommunista mozgalom „a diktatúrára törekedve [ ] minden olyan kísérlet ellen fellép, amelynek célja az ellenforradalmi, burzsoá lengyel hadsereg felállítása”. Bizonyára többen emlékeznek a néhány éve forgatott Varsói csata, 1920 című film egyik jelenetére, amikor a támadó vörösök ellen a frontra vonuló lengyel ulánusokat saját munkás honfitársaik köpdösik az utcán. Ez a képsor sokat elárul arról az időről, amikor az új Lengyelország puszta fennmaradása volt a tét.
Ugyanis 1920-ban az évszázados orosz–lengyel ellentéteket szülő ukránkérdés háborút robbantott ki a polgári Lengyelország és először az átmenetileg függetlenné váló Ukrajna, majd a bolsevista orosz állam között. A lengyelek egyrészt a háborút lezáró békeszerződés által tőlük elválasztott, keletebbre élő nemzettársaik anyaországhoz csatolását tűzték ki célul, másrészt a szovjet-orosz terjeszkedéstől való félelem is mozgatta őket. A kezdeti lengyel sikerek után meginduló, túlerejű orosz offenzíva nem csak Lengyelország megsemmisítését célozta. Varsó elfoglalása után Európa bolsevizálása következett volna, amelynek meghiúsítása Piłsudski életművének egyik legnagyobb alkotása lett.
Leninék, amint stabilizálták hatalmukat, azonnal hozzáláttak a forradalom exportjához, és az utókor által is katonai zseniként értékelt Mihail Tuhacsevszkij vezetésével általános támadást indítottak Lengyelország ellen. Ez volt a „visztulai csoda” időszaka, amikor a Varsóig jutó vörösök végső rohama előtt teljesen kilátástalan helyzetbe kerülő Lengyelországnak az utolsó pillanatban sikerült fordítania a hadiszerencsén. A rendelkezésre álló adatok szerint a teljesen kivérzett, minden erőtartalékát mozgósító lengyel haderő katonái fejenként összesen hat-hét tölténnyel várták Varsó alatt a sorsukat megpecsételni szándékozó rohamot, s ekkor futottak be a frontra a magyarországi lőszerszállítmányok. Hazánk volt ugyanis Franciaország mellett az egyetlen állam, amely kézzelfogható segítséget nyújtott a lengyeleknek nehéz helyzetükben. Magyarország minden nélkülözhető hadianyagát, lőszerkészletét a rendelkezésükre bocsátotta, s ezek célba juttatása sem bizonyult egyszerű feladatnak.
Európa többi része egyszerűen nem vette tudomásul, hogy itt nemcsak Varsóról, hanem saját jövőjéről is szó van, s általános bojkottal nehezítették a lengyeleknek szánt segélyszállítmányok útját. Többek között a kikötői dokkmunkások nem rakták ki az általuk munkáshatalomnak tekintett bolsevista állam ellen harcolóknak szánt rakományokat. Hogy milyen elképzelésekkel vágtak bele a bolsevikok a Varsó elleni hadjáratba, annak megértéséhez elég idézni Tuhacsevszkijnek Lenin utasítása alapján kiadott hadparancsát: „Lengyelország hulláján keresztül vezet az út a világforradalom felé!” Végül az utánpótlás birtokában Piłsudskinak sikerült megvalósítania azt a – feltehetően Weygand francia tábornokkal közösen kidolgozott – tervét, amellyel a Vörös Hadsereg frontjának általa felismert gyenge pontján indított ellentámadással szétzúzták az egész bolsevik offenzívát.
A marsall a varsói Belvedere-ben hosszan tanulmányozta a hadi helyzetet rögzítő térképet, s közben rájött, hogy Tuhacsevszkij figyelmetlenségből vagy a győzelem biztos tudatában hatalmas hibát követett el, amire saját vezérkari főnöke is hiába hívta fel a tábornok figyelmét. Frontjának egyik szakaszán jókora rést hagyott, ami Piłsudski számára kínálta a megoldást. Különböző alakulatoktól sebtében összeszedett egységekből rohamcsapatot alakítva egy általa személyesen vezetett támadással kettévágta az orosz frontot. Ezt követően a kialakult pánikot kihasználva hozzáfogott annak módszeres felgöngyölítéséhez. A Varsót szorongató gyűrű összeomlott, a vörösök több tízezer halottat hátrahagyva özönlöttek vissza Oroszországba, de volt olyan alakulatuk, amely csak Németország irányába tudott egérutat nyerni. Ott fegyverezték le a határon át menekülő embereit. Tuhacsevszkij katonai pályájának ez volt a legnagyobb kudarca, ami hozzájárulhatott a sztálini „tisztogatások” idején elszenvedett halálához. A vereség lelkileg annyira megviselte az oroszokat, hogy még Lengyelország 1939-es lerohanása után is keresték az általuk elfogott lengyelek között az 1920-as háború résztvevőit. A sikeresen megvívott honvédő háborút követően nemzeti hősként tisztelt marsall egy időre látszólag visszavonult a politikai tevékenységtől, és kizárólag katonai kérdésekkel, a hadsereg korszerűsítésével foglalkozott.
Újabb fordulat 1925-ben következett be az életében, amikor a kormány megpróbálta a hadseregben betöltött szerepének korlátozásával egyre inkább háttérbe szorítani. A kialakult ellentét során Piłsudski végül a katonai megoldás eszközéhez nyúlt. 1926. május 11-én hozzá hű ezredek élén rövid harc során elfoglalta Varsót, de győzelme ellenére nem vezetett be katonai diktatúrát. A védnöksége alatt megalakuló új kormányban csupán hadügyminiszteri tárcát vállalt, bár 1928 és 1930 között ideiglenes miniszterelnökként is hivatalt viselt.
Közben keményen fellépett mind a jobb-, mind a baloldal ellen, és részben korlátozta a parlament tevékenységét. Ezzel együtt a későbbi vádakkal szemben nem vetett véget a parlamenti demokráciának, csupán szűkítette a parlament és a szenátus hatalmát, és növelte a köztársasági elnök és a kormány mozgásterét. A külpolitikában a korábbi francia befolyással szemben közeledett az angolszászok, valamint Németország és a Szovjetunió felé.
Mozgalmas, eredményekben és kemény vitákat keltő döntésekben bővelkedő élete után a marsall 1935-ben Varsóban hunyt el 68 éves korában. Bár életművét, politikáját sok bírálat érte és éri ma is, senki sem vonta kétségbe, hogy tevékenysége tette lehetővé Lengyelország XX. századi újjászületését és az új világháborúig tartó fennmaradását.
Halála után népszerűbbé vált, mint életében, s azt ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni, hogy országáért, népéért élő fia volt Lengyelországnak. A krakkói Wawel székesegyházában lévő sírja ma zarándokhely, hazánkban emléktábla őrzi nevét. Magyarország két háború közti történetének vállalható része az újjászülető lengyel államhoz való viszonya, a marsall seregeinek nyújtott segítsége. Az ősi lengyel–magyar barátság és testvéri érzés mellett ebben szerepe volt a bolsevizmussal szembeni közös ellenérzésnek is. Ahogyan a lengyelek, a kommün révén mi is megtapasztalhattuk a vörös diktatúra valódi arcát, ami szintén közrejátszhatott a vele élet-halál harcot vívó lengyel állam melletti határozott kiállásban.
