A guillotine és a véres keszkenők igaz legendája

225 éve, a Napkirály ükunokájának kivégzésével elkezdődött a történelem új korszaka

Varennes után felerősödtek a republikánus érzelmek, miközben a királynak – önmagán talán erőszakot is téve – hadat kellett üzennie saját sógorának, az osztrák császárnak, bár a forradalmi sereg bukásával hatalma helyreállításában is reménykedhetett. Mindhiába. S ugyan girondista kormányt nevezett ki, a nemzetgyűlés számos javaslatát megvétózta, ami kiváltotta a párizsiak haragját, és a Tuileriák megrohamozásához, a család letartóztatásához és a Temple börtönébe vetéséhez vezetett. Lajos helyzete 1792 novemberében még tarthatatlanabbá vált, miután felfedezték titkos levelezéseit több prominens kormányzati személlyel, így Lafayette-tel és Talleyranddal. A király sorsa megpecsételődött, az amúgy a kérdésben tétovázó girondisták sem akadályozták tovább, hogy az uralkodót bíróság elé állítsák.

Az ítélethozatal ugyanakkor igen kiélezett lett, s a három voksolás harminchat órán át tartott. A január 15-én összegyűlt konvent 721 tagja közül – egy név szerinti voksoláson – 693-an szavaztak arra, hogy a király bűnös (többek között az ellenséggel való kollaborációban), a második körben viszont 288-an ellenezték a halálbüntetést. Az azonnali kivégzés egy szavazaton múlt, 361-en ugyanis a lefejezésre voksoltak, köztük a király unokatestvére is, akit a sors fintoraként ugyancsak még az év november 6-án, a girondistákkal való együttműködés és államellenes szervezkedés címén nyakaztak le a jakobinusok.

XVI. Lajos se kapott kegyelmet, 380-an a harmadik szavazáson az azonnali ítélet végrehajtása mellett döntöttek. Így lépett ki a Forradalom terére (a mai Concorde térre) a király, aki az utolsó pillanatig bízott benne, hogy támogatóinak – köztük a nem sokkal korábbi, 1792. szeptember 20-i valmyi csata egyik győztes tábornokának, Charles François Dumourieznek – sikerül kimenekíteniük. Az, hogy az uralkodó család mennyire burokban élt, mennyire nem is sejtette, miként él a francia átlagember, jól mutatja be Sofia Coppola 2006-os Marie Antoinette című filmje. S noha a moziban látott korhűségén lehet vitatkozni, a királyi család arcán megjelenő döbbenet, mikor „megjön értük a nép”, tényleg jól illusztrálja azt, hogy legmerészebb álmaikban sem gondolták, egyszer őket is elérheti az erőszakos vég.

A király kivégzésének talán egyik legérdekesebb anekdotája az, amikor a földre hulló testéből kiömlő vért több jelenlévő a szövet zsebkendőjével itatja fel, hogy így tegye el „emlékbe” a király földi maradványát. Sokáig a felitatott vér történetét csupán városi legendának hittét, ám 2012-ben DNS-vizsgálattal bizonyították ennek valóságtartalmát. Szövetmintát vettek ugyanis XIV. Lajos egyik korai felmenőjének, IV. Henriknek a mumifikált holttestéből, amit összevetve a kivégzett uralkodónak egy zsebkendőn őrzött vérmintájával kiderült, azon valóban XVI. Lajos vére lehet.

Noha a kivégzést a hatalomért folyó ádáz csatározások miatt újabb vérengzések követték, a mából visszatekintve tudjuk, Franciaország, és közvetve Európa, vagy épp a világ története örökre megváltozott, az ancien régime bukása után nem volt visszaút a régi rendbe, így ha lassan is, de megkezdődött az átmenet a ma ismert, demokratikus népképviseleti-politikai rendszer irányába. A történelem fintora, hogy a hasonlóképp és okok miatt majdnem napra pontosan 144 évvel korábban kivégzett I. Károly angol király lefejezésének és az ottani társadalmi változásoknak – talán a monarchia későbbi restaurációja miatt is – nem lett olyan hatása a világpolitikára, mint a francia forradalom nyomán kibontakozó átalakulásoknak. Ahogy ugyanis Goethe is megjegyezte a valmyi csata utáni estén a porosz táborban: „Itt és ma a világtörténelem új korszaka kezdődik, és önök elmondhatják, hogy tanúi voltak.”