A múlt feldolgozása a kérdésekkel kezdődik

Tompa Andrea látszatkereszténységről, az elmérgesedett magyar–magyar viszonyról és az 1956 utáni erdélyi megtorlásokról.

– Az előző, Fejtől s lábtól című regénye kapcsán beszélt arról, hogy Trianon időszakát milyen nehéz volt kutatni. Az ötvenes-hatvanas évekhez könnyebb volt megbízható korabeli forrásokat találni?
– Könnyebb is, nehezebb is. Sokféle dokumentum maradt fenn a korból: sajtó- és pártiratok, ám ezek leginkább propagandaszövegek, nem sok minden derül ki belőlük a valóságról, például azokról az emberekről, akiket börtönbe vetettek, szinte semmit nem lehet megtudni, róluk csak utólagos forrásból tudunk. Nagy kihívás volt a propaganda mögé látni, megérteni azt, hogy mitől is lett ilyen ez a világ. Mert szerintem nemcsak a politika, a párt az oka a diktatúrák kialakulásának, hanem maguk az emberek is aktívan vagy passzívan részt vesznek benne, saját történelmüket alakítják.

– Mi volt az oka – ahogy az Omerta című regénye végén a köszönetnyilvánításból kiderül –, hogy az állambiztonsági levéltárakban nem sikerült kutatnia?
– Romániában személyes családi iratokhoz próbáltam hozzájutni, de csak illegális úton sikerült. A hivatal egyszer csak beszüntette a kommunikációt, hogy miért, nem tudom. Magyarországon pedig kutatási engedélyre, háttérintézményre lett volna szükséges ahhoz, hogy a levéltárban elolvassam az engem érdeklő iratokat. Azt hiszem, nem voltam elég kitartó, a második akadálynál feladtam. Az mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy a múltfeldolgozás folyamatát nem könnyítik meg a hivatalok. Elolvastam azonban sok személyes visszaemlékezést, oral historyt, főleg egyházi anyagokat, nagyon sok kortanú, egyszerű emberek, falusi mesemondók visszaemlékezéseit is. Ezek voltak a leginspirálóbbak nyelvileg és abban a tekintetben is, hogy megtudtam, milyen választási lehetőségek álltak ebben az időben az emberek előtt falun, városon.

– Ügynökök, beépített emberek vallomásaihoz sikerült hozzájutnia?
– Sajnos alig. Ők hallgatnak. Olyat pedig végképp nem olvastam, amelyikből az derült volna ki, hogy az, aki régen együttműködött ezzel a pusztító rendszerrel, kritikusan viszonyult volna a múltbeli tevékenységéhez. Ez elég elkeserítő. Ez a szörnyű korszak tele volt kisiklott életekkel, alkoholizmussal, öngyilkosságokkal. Sokan, főként az érzékenyebbek belepusztultak abba, ha – kényszerből vagy önszántukból – valamilyen helyrehozhatatlan dologban vettek részt. Például amikor 1959-ben a kolozsvári magyar egyetemet „egyesítették” a román egyetemmel, négyen lettek öngyilkosok. Az önpusztító minta nagyon erős, főleg a férfiak körében. Ebben a mintában a mi családunk is érintett.

– Akartam is kérdezni: mi az oka annak, hogy az Omerta férfi szereplői között sok a negatív figura, akik verik az asszonyt, a gyerekeiket, alkoholisták vagy csak szimplán megalkuvók?
– Meggyőződésem, hogy a XX. század nagyon meggyötörte a férfiakat. Mert – bár a múlt század a női emancipáció diadalmenete is volt – a férfiak szerepvállalása a történelemben, a politikában messze fontosabb volt, mint a nőké. Őket vitték a háborúkba, nekik kellett dönteniük élet-halál dolgában, őket terhelte a felelősség, és ebbe beleroppantak. A nőknek bizonyos értelemben könnyebb volt helytállniuk, mert nem voltak olyan helyzetben, hogy kompromisszumokat kelljen kötniük. Az Omerta női szereplőinek élettere az otthonukra, a családjukra korlátozódik, míg a főhős, a rózsanemesítő Vilmos Bukarestbe, Párizsba jár.

– Vilmos magyarként válik sikeressé a román diktatúrában, magas állami pozícióba jut, az egyik rózsájáért nagydíjat kap Párizsban. Lehet megalkuvás nélkül – főleg kisebbségiként – elismerésre szert tenni egy önkényuralmi rendszerben?
– Vilmos figurájával kapcsolatban elsősorban az érdekelt, hogy miként fogadja el valaki a hatalom által felkínált játékszabályokat, milyen dilemmái vannak, és eljön-e az a pont, amikor föleszmél. Valamint hogy milyen stratégiák szükségesek a sikerhez egy diktatúrában, főleg kisebbségben. Nem volt nehéz megírni a történetét. Az, hogy egy elismert művésznek – számomra Vilmos is művész – valamilyen módon együtt kell működnie a hatalommal, ma mindennapos tapasztalat. Színházzal is foglalkozom, folyóiratot szerkesztek, látom a hatalmi stratégiákat, az összejátszásokat és a kívül maradási taktikákat is, én is kerültem ilyen-olyan helyzetekbe írói pályám során. (Nagy port kavart, amikor Tompa Andrea 2015-ben a kormánytól kapott Márai Sándor-díjat ugyan átvette, de a pénzjutalmat továbbadta a főleg mélyszegénységben élő roma gyerekekkel foglalkozó Igazgyöngy Alapítványnak – a szerk.) Nem lehet kivonulni a hegy tetejére, mert nincs hegy. Mindenütt a világ része maradunk. Vilmos sosem mond nemet, belemegy minden ajánlatba, amellyel a hatalom őt megkínálja. Sajnos nagyon ismerős ez a magatartás a jelenből.

– Vilmos alakját Palocsay Rudolfról, az ötvenes évek Kolozsvárjának híres rózsanemesítő biológusáról mintázta. A többi szereplő figuráját is valós személyek ihlették?
– Több „inspirációs forrásom” volt. Például egy széki mesélőasszony, Győri Klára, valamint egy hóstáti idős néni, Diószegi Anna, aki Emlékeim a Hóstátról címmel könyvet is írt. Palocsay Rudolf a kolozsvári egyetemen tanított, elnyerte a román akadémia díját, Párizsban pedig nagydíjat kapott az egyik rózsájáért, még életében könyvet írtak róla. Az unokáját jól ismerem. De persze az érzelmi életéről, a dilemmáiról nem sokat tudtam, az mind a fantáziám szüleménye. Eleonóra, a szerzetesnő megformálását illetően nagy hatással volt rám Tímár Ágnes magyarországi ciszterci szerzetes könyve és Balázs Anna Magdolna erdélyi diakonissza visszaemlékezései is.

– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a kötet talán legnagyobb kihívását az jelentette, hogy egy szerzetes bőrébe kellett bújnia. Miért?
– Nagyon rosszul áll ma a kereszténység ügye. Talán rosszabbul, mint bármikor. Egyrészt van egy nagyon erős látszatkereszténység, a hittan választható tantárgy az iskolában, de amit egy keresztény embertől elvárhatnánk, a jézusi példát – szeretetből, emberségből az elesett, kirekesztett, megvetett emberhez való odahajolást – nagyon ritkán látni. Nézzünk csak körül, hogy bánunk a szegényekkel, a kisodródó életűekkel, az idegenekkel és sokszor egymással is. Pedig rengeteg lehetőséget kapunk gyakorolni a jót. És nemcsak az állam, az egyház sem áll helyt ebben a kérdésben. Visky András mondta egy interjúban, hogy az egyház politikai entitás abban a tekintetben, hogy példaadó magatartással kell élnie, igenis politizálnia kell. Ennek ellenére nagyon kevés egyházat, egyházi embert, főleg vezetőt látni, aki valódi, hatásos példát mutatna. És azért is nehéz egy szerzetesről írni, mert ha ma egy fiatal úgy dönt, hogy szerzetes szeretne lenni, a családja megrémül a választástól. Hiszen ez radikális út.

– Sok olyan történetről ír a könyvben, amelyekről, bár rendkívül fájdalmas események voltak, alig tudni valamit. Ilyen egyebek mellett a hóstátiak – a Kolozsvár külterületén élő, magukat városi polgároknak valló földművesek – kálváriája.
– A kisebbség – bár általában homogénnek képzelik – nagyon is összetett. A hóstátiak identitását erősen meghatározta a foglalkozásuk: városban laktak, de zöldség- és gyümölcstermesztésből éltek, „városi földészeknek” nevezték magukat. Az ő fájdalmas történetük az, hogy a romániai diktatúrában elvették a háztáji nagy kertjeiket, és tömbházakba kényszerítették őket. A földjeikkel együtt a foglalkozásuktól is megfosztattak, felszámolták a közösségüket. Sokkal nagyobb igazságtalanság érte őket, mint Kolozsvár sok más lakóját, akik megmaradhattak otthonaikban. Azt is mondhatnám, hogy a hóstátiak az erdélyi magyar kisebbség kisebbsége. (1990 után a kertek egy részét visszaadták, a kolozsvári piacon ma is kapható hóstáti zöldség.) És még náluk is „hátrányosabb helyzetű” az a szerzetesközösség, amelybe a regényben szereplő Eleonóra nővér tartozott. A rendeket betiltották, több szerzetest börtönbe vetettek. A mélységes hit mindig, minden rendszerre veszélyes. Nagyon fontos megérteni, hogy lehet bármilyen nagy a saját veszteségünk, mindig vannak olyanok, akiket még nálunk is nagyobb igazságtalanság ért.

– A kötetben olvashatunk a Magyar Autonóm Tartományról is, amely 1952 szeptemberében szovjet nyomásra jött létre Romániában. Ma már alig emlékszik rá valaki.
– Ez valójában sztálini kirakattartomány volt: „mutassuk meg, hogy ilyen is van” jellegű szép magyar gettó. Nem pedig valódi önrendelkezéssel bíró autonómia. 1990-ig hivatalosan azért sem emlegették Romániában, mert nem igazán szerették volna, hogy az erdélyi magyarság önrendelkező legyen. És ’90 után szintén nem volt ildomos rá emlékeztetni, elvégre sztálini mintára jött létre.

– Az ’56-os magyar forradalom utáni erdélyi megtorlásokról sem olvashatunk sokat a történelemkönyvekben.
– Bár a történészek több helyen leírták, hogyan is kapott észbe 1956 után a Securitate, hogy tulajdonképpen semmit nem tud a magyar kisebbségről, amely veszélyes is lehet rájuk nézve, sem erről, sem arról nem esett túl sok szó a nyilvánosság előtt, hogy bár alig történt valami, 1956 után Erdélyben nagyon durva megtorlások voltak. Ezért is írtam ilyen részletesen a könyvben Kádár romániai látogatásáról. Nem mindennapi pillanat volt. Románia besegített az ’56-os forradalom leverésében, Kádár pedig jött, megköszönte, és cserébe a továbbiakban elfelejtette a kisebbségi kérdést, a konszenzusos hallgatás kora következett. Ez egy paktum volt, amelynek a vesztesei éppen azok az erdélyi magyarok voltak, akik valamit, legalább lelki közösséget várhattak volna az anyaországtól. Azokat az embereket pedig, akiket 1956 után hazaárulás vádjával börtönbe vetettek, azóta sem rehabilitálták.

– Néhány éve azt mondta, hogy Magyarországon Erdély ügyét inkább a konzervatív oldal tekinti magáénak. Azóta változott a helyzet?
– Úgy érzem, hogy ma Erdély Magyarországról nézve nem érdekes. Senki földje, lélekben távol van, a politika számára csak akkor fontos, ha valamelyik párt hasznot akar húzni Erdély ügyéből. A magyar–magyar viszony tartósan rossz. Kolozsváron hallom, hogy miket mondanak a magyarországi magyarokról, a „táposokról”, Budapesten pedig nemrég egy fiatal kritikustársam kérdezte meg, amikor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház fellépett a magyar fővárosban: jössz nézni a románokat? Kölcsönös a megvetés, az utálkozás, a lenézés. Mikor lesz már ennek vége? Egy kolozsvárinak nagyon nehéz megértenie azt, hogy Magyarországról előbb mennek az emberek kirándulni a Bahamákra, mint Kolozsvárra. A 2004-es népszavazás rengeteget ártott a magyar–magyar viszonynak, de az is, amikor például Semjén Zsolt lovon bevonult Kézdivásárhelyre, Horthy Miklós mintájára Mi volna a normális viszony? Nem tudom. Sok közös együttlét, közös projektek, kulturális kommunikáció, valódi kíváncsiság egymásra. Talán éppen azért érdekli az embereket, amit írok, mert számukra ismeretlen világot, történeteket, problémákat mutatok be. Talán megvan a vágy bennünk arra, hogy feloldjuk azokat a borzasztó előítéleteket, amelyeket kölcsönösen táplálunk egymással szemben. Meggyőződésem, hogy a magyar–magyar kérdés – ha már a politika nem foglalkozik vele – fontos témája lehetne a művészetnek.

– Hogy látja, ma milyen Erdélyben magyarnak lenni?
– Mindig nagy örömöt jelent, amikor a tanítványaim a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán többnyelvű előadásokat, művészeti projekteket mutatnak be. Jó látni, hogy magyarok és románok partnernek tekintik egymást, hogy mernek egymás szemébe nézni, megbeszélni a kényes kérdéseket, kimondani a sérelmeket, a fájdalmakat, a vágyakat. Ugyanakkor a mindennapi élet szintjén rengeteg butaság történik. Nevetséges, hogy Kolozsvár területén még mindig nem lehet elhelyezni kétnyelvű táblát. Egyszerre van jelen sok jó dolog és a borzasztó beidegződések, régi reflexek.

– A következő könyve is Erdélyről fog szólni?
– Most azt hiszem, egy kicsit pihenni fogok, omertát adok magamnak. Akkor fogok újra írni, ha megint találok olyan témát, amelyre ugyanolyan szenvedéllyel tudok tekinteni, mint az ötvenes-hatvanas évekbeli hóstáti történetekre.

Melyik a kedvenc

színpadi szerzője?
Mindenki, aki jelen időben gondolkodik és aki bátran megszólítja a nézőt.

regénye?
Szívesen mondanám, hogy a következő regényem, ha lesz még egyáltalán ilyen. De ugyanettől a könyvtől félek is a legjobban, és utálni is fogom. Átmenetileg majd a kedvencemnek kell lennie, hogy képes legyek megírni.

tája a világban?
A mezőségi vagy a nógrádi dombok, az Alföld, a Hortobágy, a nagy puszták, a szelíd legelők, lusta árterek. Ahol a szemet semmi sem határolja.

történelmi kora?
Csakis a jelen. A jelenben sok múltbeli borzalom és remény egyszerre van meg.