Reviczky Gábor: Kész csoda, hogy nem lett belőlem bűnöző

Reviczky Gábor politikai hovatartozásáról, a rendezői színházzal szembeni ellenszenvéről és arról, hogyan lett belőle Jean-Paul Felmondó.

– Szókimondó, egyenes ember, politikai meggyőződését is nyíltan vállalja. Hogy lehet, hogy mégis mindenki szereti?
– Mindig az osztály bohóca voltam, valószínűleg ezt szeretik bennem az emberek. Már általános iskolás koromban sem akartak elmenni nélkülem a társaim osztálykirándulni. Pedig nevettetni nagyon nehéz. A színészek java általában kicsit ferde szemmel néz azokra a kollégákra, akik vígjátékokban aratnak sikereket, mert ezt a szakma alantasabb részének tekintik, holott a játékkal való nevettetés a legnehezebb a földön. A legkönnyedebb szerepeket is érdemes nagyon komolyan, őszintén játszani, mert úgy még jobban nevetnek rajtuk az emberek. A színészek javából hiányzik ez a képesség, ezért nézik le ezt a tevékenységet. Ami pedig az őszinteséget illeti, szerintem anélkül semmiféle beszélgetésnek nincs értelme.

– Szokott konfrontálódni politikai nézetei miatt?
– Nem szeretek. Nagyon balos közegben inkább csöndben vagyok. Szerintem a saját munkánkat tesszük tönkre azzal, ha a színházba beengedjük a politikát, annak ellenére, hogy általában minden rendező ezt kéri. Emlékszem, Alföldi Robinak egy feltétele volt, amikor beadta a pályázatát a Nemzeti Színház élére, az, hogy a politika ne szóljon bele a munkájába. Viszont nyíltan politizált minden darabjában. Szerintem túl tehetséges ahhoz, hogy fölöslegesen berángassa a politikát a színházba. A mai napig azon csodálkozom, hogy a német nagykövetség miért nem tiltakozott amiatt, hogy Gizella testvére náci katonai tiszti sapkában lépett színre, amivel azt sugallta a rendező, hogy a németek kvázi már ezerben is nácik voltak.

– Érezte valaha terhesnek a bohócszerepet?
– Egyáltalán nem. Sőt! Amikor annak idején a Vígszínházban a Spiró által átírt Švejket játszottuk Kern Andrissal, és a szerepemet csúnyán lerövidítették, direkt kifordítottam a figurát, és így előfordult, hogy egy kétperces jelenet eltartott negyedóráig. Azt nagyon szerettem játszani.

– Egy ideje azonban úton-útfélen azt nyilatkozza, elege van, már nem szeret színészkedni. Ez átmeneti állapot, vagy a sok munka okozta kiégés eredménye?
– A régi mivoltomhoz képest már nem ad olyan örömet a játék. De ezt nem most kezdtem el így érezni. A tatabányai Népházban még úgy álltam a színpad szélén, mint egy versenyló a startnál. A többiek remegtek, lámpalázuk volt, én meg alig vártam, hogy bemehessek a rivaldafénybe. Ezt a kezdeti lelkesedést már a főiskolai évek tökéletesen kiölték belőlem annak ellenére, hogy nekem szerencsém volt, mert Kazimir Károly rögtön a szívébe zárt. Akkor az volt a divat, hogy teljesen összetörték és újjáépítették a személyiséget. Persze vannak olyan celebek, akiknél ezt alkalmazni kell. Sokan nagyon el vannak szállva maguktól.

– A szerepek mögé elbújik az ember, vagy inkább azokat a dolgokat éli ki általuk, amelyek amúgy is benne vannak?
– Az utóbbi. Nem játszani kell a szerepeket, hanem megélni, különben hazugság az egész. Az a művészet, amikor a Vígszínházban ezer ember halálos csöndben ül, de odáig el kell vezetni őket. Van valami a színészetben, ami nem megtanulható. Hogy lehetséges például az, hogy az Utolsó tangó Párizsban első jelenetében, amikor egy hídon jön szembe a tömegben Marlon Brando, óriási totálban, senki mást nem lehet nézni, csak őt? Ez kisugárzás kérdése. Jean Gabin sem csinált soha semmit, mégsem lehet mást nézni egyik filmjében sem rajta kívül. Nekem minden próbámon ott voltak a színitanodások, mert én gyakorlatilag nem játszom, csak vagyok.

– Az édesanyja nagyon tehetséges volt, és ha nem kerekedik felül benne a skizofrénia, sokra vihette volna. Ön szerint van összefüggés a tehetség és a betegsége között?
– Biztos, hogy tovább élt volna, ha nem hatalmasodik ennyire el rajta a betegség. A színpad e tekintetben gyógyszer. Nagyon sok mániás-depressziós színész volt, akinek meghosszabbította az életét a színpad. Dégi Pista, Latinovits is, Tábori Nóra, sőt olyan fiatal színészt is ismerek, aki epilepsziás volt, de a színpadon soha nem kapott rohamot.

– Sose félt attól, hogy örökli a betegségét?
– Most már jól lehet kezelni a skizofréniát.

– A családja nem látta kárát annak, hogy ilyen zilált körülmények között nőtt fel?
– Dehogynem. Az lett volna a legjobb, ha anyám nem beteg. Bármennyire is igyekezett apám egyben tartani a családot, összeköltöztetve nagyszülőket, keresztszülőket, végül is semmi nem sikerült. Én parlagon nőttem föl, és kész csoda, hogy nem lettem bűnöző. Négyévesen már egyedül jártam horgászni a bányagödrökbe. A gyerekemet a vízpart közelébe sem engedtem ennyi idősen. Most már merek beszélni róla: annak idején örökös életveszélyben voltunk a haverokkal. Nyolcan voltunk, én utólag csapódtam hozzájuk; Spica, a vezér csak hosszas megfigyelés után választott be a bandába. Eldugott fegyvereink voltak, hadgyakorlatokat tartottunk. A második világháborúban a Farkasvölgyben letaroltak egy komoly szakaszt, és minden ott maradt utánuk. Egész gyerekkorunkban gránátokat, föl nem robbant bombákat szedtünk szét. A bandavezér azért végzett magával, mert egy srác elkért tőle egy gyújtófejet, amelyet éppen azelőtt szedett ki egy aknából, és amikor este a budiban, gyertya mellett nézegette, fölrobbant a kezében, levitte az ujjait. A 17 éves bandavezér attól való félelmében, hogy ebből bírósági ügy lesz, kibiztosított egy gránátot, és ráfeküdt. Amikor Spica meghalt, kiderült, hogy a disznóóljuk közepén egy bunker volt, teli fegyverrel. Davajgitárok, géppuskák kerültek elő onnan, ráadásul az egész ház körbe volt aknázva, hogy ha lebukik, akkor egy mozdulattal véget vethessen a játéknak. Ha ’56-ban lett volna valami Tatabányán, biztos benne lettünk volna nyakig. Így csak a pártbizottság Pobjedáját tologattuk a szovjet tank előtt, hogy meggátoljuk a haladásban, de egy idő után elunta a kerülgetést, és egyszerűen áthajtott rajta. Aznap éjjel mentem is a rádióért, de valaki már kilopta előttem. Pici voltam még, hétéves. De már akkor erősen dohányoztam.

– Végül miért nem lett bűnöző?
– Ez biztos csak genetika. Nem mintha a nemesek között nem lett volna rengeteg gazember, hiszen a legtöbbje a kiemelkedő harci tetteiért kapta a nemesi címet. Nem úgy, mint a mi ősünk, Reviczky Hotemir, aki a nemesi levelét az egyik gyermeke elvesztése fölötti fájdalmáért kapta, vigasztalásul.

– Van olyan titkuk, amelyikről még ma sem szívesen beszél?
– Hát, ha még megvan Volt két barlang, ahol összegyűjtöttük a fegyvereket. Ott volt minden, szépen bezsírozva, bedobozolva. Két ilyen rejtekhely volt. Száron volt az egyik, de azt hiszem, azt feltörték ’56-ban

– Most is van fegyvere?
– Légpuskám van. Tíz méterről a légy szemét kilövöm vele. Szárcsákra szeretnék vele vadászni, mert a vadászok szerint azoknak borzasztóan finom a zúzájuk, és amelyiket veri az anyja, azt nyugodtan ki lehet lőni, mert azt úgyis agyonveri. Általában 8–11 kicsinye van, és abból csak négyet tart meg. Ki kell figyelni, melyiket veri, az szabad prédának számít.

– Hogy tette le a cigarettát?
– Professzor ismerősöm bevitt egy utolsó stádiumos tüdőrákoshoz. Ott feküdt, arcán az oxigénmaszkkal, és haláltusája közben a dohányosok bevett mozdulatával imitálta a cigaretta szívását. Borzalmas élmény volt. Akkor leszoktam, és gyűlölni kezdtem a dohányosokat. Ordítoztam velük vezetés közben az autóból: „Te rohadék, meg fogsz ölni, mert infarktust kapsz vezetés közben!”

– Ön rabiátus ember?
– Nem. Csak ha elszakad a kötél. Húzom-húzom, és a végén robbanok.

– Hogy robban?
– Mindenki megy a francba. Én is. Velem ez rengetegszer előfordult, nálam többször senki nem mondott föl. Úgy is hívtak egy időben: Jean-Paul Felmondó.

– Akárkivel szemben ingerültté tud válni?
– Nem, ezek mindig rendezők voltak.

– Nincs nagy véleménnyel a rendezőkről, igaz?
– A rendezői színházról van nagyon rossz véleményem. A rendezők nagyon nagy százaléka csak azzal foglalkozik, hogy különbözzön a többiektől, ahelyett hogy az előadásra koncentrálna. Eperjes Károlyt például nagyon jó rendezőnek tartom annak ellenére, hogy sokan nem ismerik el. Hegedűs Géza bácsi, aki annak idején a színháztörténet-tanárunk volt, egyszer azt mondta, hogy egy színésznek két olvasmányt kell ismernie: a Bibliát és a Shakespeare-összest – és ebben tökéletesen igaza volt, hiszen ahhoz, hogy hitelesen alakítsunk, tudnunk kell, hogy az író honnan vette az adott jelenetet. Szami gyakorlatilag kívülről tudja a Bibliát, és minden darabban azonnal felfedezi, hol rejtőznek a gyökerei.

– Miért nem rendez?
– Az teljes embert kíván. Én viszont, azt hiszem, nagyon jó játékmester lennék, csak sajnos nálunk nincs ilyen. Bezzeg az oroszoknál! A hetvenes években egy orosz vendégrendező rendelkezte le A revizort a Nemzeti Színházban, és a szintén orosz játékmester végül olyan előadást faragott belőle, hogy amikor Leningrádban vendégszerepelt Kállai Feri, a legoroszabb orosz volt benne annak ellenére, hogy magyarul játszott. Lehengerelte az összes többi színészt, félelmeteset alakított. A játékmester jobban ért a színészethez, mint a rendező. Vannak ötletei, hogy mit hogyan lehet megvalósítani.

– Az ötvenes években gyerekként életveszélyes manőverei voltak, Rákosi-vicceket mesélt, és egyetlen ziccert sem hagyott ki, ha a tanárok nevetségessé tétele volt a tét. Az ember azt gondolná, hogy hirtelen helyzetekben jól reagál, de a Beugróba mégsem ment volna el soha.
– Nem, de amit ott Rudolf Péterék csinálnak, azt tantárggyá kéne tenni az egyetemen. Azért nem mentem volna, mert pontosan tudom, hogy ezt az állapotot meg kell szokni. Bár minden színészben megvan a készség az improvizálásra, ezt az önállóságot ki kell tanulni.

– A Heti hetesbe is hívták, oda se ment. Miért?
– Nem kapom be az ilyen csalit. Ha többségben vannak a „másként gondolkodók”, biztos, hogy kinyírnak, megesznek.

– Pedig Gálvölgyi János még osztálytársa is volt, biztos megkímélte volna
– Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit a Gálvölgyi Jani még nem bántott meg. Amikor szerepet vállaltam a Kossuth téri nagygyűlésen, akkor is csak annyi volt az összes epés megjegyzése, amelyet olvasás közben odabökött: „Láttalak a tévében, Revi ” Másokat kinyírt volna ezért.

– Elégedett az Orbán-kormány tevékenységével?
– Persze. Úgy gondolom, piszkosul helyrehoztak egy olyan országot, amelyik, ha a Gyurcsány-kormány marad, rosszabb állapotba került volna mára, mint Görögország. Meggyőződésem, hogy teljes abszurdum azt mondani, hogy ellopják az uniós pénzeket, hiszen ha így lenne, az EU lenne a legkorruptabb intézmény, amely valaha létezett, hiszen támogatná azt, hogy elherdálják a pénzt, amelyet a tagországoknak kifizet. Persze az igaz, hogy mindig kormányközeli cégek kapják meg ezeket a pénzeket, és ott vannak gazemberek, akik nem fizetik ki a munkákat. Szinte az összes hídépítésnél előfordult ilyen, itt, Ráckevén is van tönkrement áldozata a Margit híd felújításának. Őt a mai napig nem fizették ki annak ellenére, hogy tizennégyről huszonhétmilliárdra emelkedett az erre szánt büdzsé, és végül annál is többe került a felújítás. Ez mindig így volt. Abban az időben is, amikor az M7-es épült, az összes Balaton mellett épülő ház alapja az abból kilopott sóderből került ki. De természetes, hogy Fidesz-közeli cégekhez jutnak a pénzek. Kiket bízzanak meg a munkákkal? MSZP-közelieket?

– Miért nem adta át még A dzsungel könyvében játszott szerepét, hiszen a gyerekdarabokat előbb-utóbb minden színész lepasszolja?
– Azért, mert ha nem fektetünk energiát a jövő színházlátogatóinak megnyerésébe, nem várhatjuk, hogy lesz felnőtt közönségünk. Orbán Viktor például miért nem jár színházba? Mert egyszer megnézett valahol egy darabot, amely olyan unalmas volt, hogy be se lehetett vinni többet a színházba. Az első élmények meghatározók. Ő azonban legalább anyagi oldalról támogatja a színházat.

– Ön szerint jó a kormány kultúrpolitikája?
– A színházak anyagi támogatottsága szerintem nagyjából rendben van a Fidesz-kormányok alatt. Az első ciklus idején Orbán Viktor ötven százalékban vállalta az állami színházak támogatását. Akkoriban hihetetlen jó anyagi körülmények között éltek a Nemzeti Színház színészei, igaz, ez azóta csak romlott. De Schwajda György még olyan minőségi anyagokat épített be a színházba, hogy azokat nem lehet elkoptatni. De tény és való, hogy a színészek a Rákosi-korszakban voltak a legjobban megfizetve. Akkor egy végzett színész fizetése 1400 forint volt, miközben apámnak, aki a Komárom Megyei Építőipari Vállalatnak volt a főkönyvelője – mai szóval gazdasági igazgatója –, 750 forint járt. A Rákosi-korszakban és az előtt még nagyon vidáman éltek a színészek. Amíg valódi filmgyártás folyt, Csortos Gyula 32 ezer pengőt kapott egy filmért, ugyanakkor Pesterzsébeten egy kulcsrakész családi ház 4500 pengőbe került. Akkoriban olyan színészeknek volt Abbáziában villájuk, akik épphogy föltűntek csak a vásznon. De nem mondanám, hogy a Fidesz nem támogatja a kultúrát. A Medgyessy-kormány alatt a teljes filmgyártás éves támogatása volt annyi, amennyibe a Kincsem film került, és a tavaly készült Pappa pia is egymilliárd-kétszázmillió forintba került.

– Ön látta? Meglepő kritikusi nagykoalíció alakult ki időközben arról, hogy a Pappa pia nagyon rossz film. Csak az számít, mennyit adunk kultúrára, vagy az is, hogy mire?
– Nem láttam, de látatlanban is azt mondom, nyilván találni benne hibákat. Alig van olyan film, amelyben ne lehetne hibát találni. Felém eddig a nézők, de szakemberek részéről is kizárólag pozitív visszajelzés jött, azt mondták, jó voltam benne.

– Nyilvánvalóan nem az ön alakításával volt a baj, inkább a rendezői koncepcióval, a forgatókönyvvel. Amíg benne van a színész a forgatásban, érzi, tudja, milyen lesz egy film?
– Ha jó a forgatókönyv, akkor tudom, hogy jó lesz.

– És ezt a forgatókönyvet jónak találta?
– Ahhoz képest, hogy ez a film egy limonádénak készült, igen. Leforgathatónak találtam. A Pappa pia direkt közönségfilmnek készült, nem kell róla többet gondolni, mint ami. Úgy gondolom, a kritika azért húzta le ennyire, mert nem számítottak arra, hogy ekkora limonádé lesz. Miért is kéne feltételezni egy négyszeres Emmy-díjas rendezőről, hogy nem lesz jó a filmje? Hozzáteszem, ma már nem lehet munka közben eldönteni senkiről, milyen rendező, csak amikor elkészül a film. Tavaly Fóton pillantottam bele egy olyan forgatásba, ahol a színésznek egy hatalmas green boxban kellett játszania, és digitális technikával helyezték bele őket a kész filmbe. Ez már tiszta mátrix. Az embernek ott már fogalma sincs arról, milyen lesz a végeredmény.

– Szeret verset mondani?
– Csak amelyikhez van valami közöm, vagy amelyik annyira megérett bennem, hogy a költő szándékát tudom közvetíteni, mert különben nincs értelme az egésznek.

– József Attila Reménytelenül című verse megérett arra, hogy elmondja?
– Igen, az egy ilyen utolsó szakaszos vers Viccen kívül: megmondta az orvos, hogy vigyázzak, mert a harmadik infarktus már halálos lesz.

– Az alternatív Kossuth-díj átvételekor mondott beszédében lepribékezte a Gyurcsány-kormányt, tudjuk, hogy nagyon nem baloldali, de pontosan hogyan határozná meg a politikai identitását?
– Nálunk soha nem volt baloldali a családban, mi erre genetikailag képtelenek vagyunk, de itt nem is a jobb- vagy baloldaliság számít. Azt hiszem, az identitásom legfontosabb ismérve az, hogy nem tudok eltölteni két-három napnál többet külföldön, olyan iszonyatos honvágyam van. Mindenféle politikai nézettől függetlenül ez a lényeg.

Melyik a kedvenc

hala?
A süllő.

időtöltése?
Szétszedni, kimosni, újrazsírozni a több száz orsómat.

autója?
Minden olyan autó, amelyhez magyar embernek köze van.

külföldi színésze?
Anthony Hopkins és Meryl Streep.

magyar színésze?
Páger Antal.