Hekktelenség

Sült hal, rántott hal a Balaton partján; változott-e a kínálat és a minőség; mindez a Balatonfüredi Hal- és Borünnep kapcsán.

A Magyar Nemzet, melynek online kiadása e blognak is teret biztosít, 13 éve médiatámogatója a minden június utolsó előtti hétvégéjén Balatonfüreden megrendezett, Balatoni Hal- és Borünnep (emlegetik BHB-fesztiválként is) névre hallgató, négynapos eseménysorozatnak. Ezekben az órákban ér véget az idei. Az elmúlt tíz év során felkerestem én is mindahányszor - inkább csekélyebb, mint több lelkesedéssel. A csekély lelkesedésre, ami nem túl cégszerű és lojális, viszont legalább őszinte, komoly érzelmi és racionális okok vezetnek. Gyakorlatilag a Balaton partján nőttem fel.

A fövenyen tanultam meg járni, ugyanazon a ponton, ahol ma, hát ha hal híján már nem is nagyon horgászom, de mindenesetre a víz hangjait hallgatom esténként. Itt éltem meg gyerekkorom fő kalandjait, halakat-madarakat-viharokat-berektüzeket; itt ismerkedtem meg huszonévesen a legszebb lányokkal; itt szembesültem először (még a cimmerferi-korszakban) idegen állampolgárokkal és nyelvekkel. Később, fiatal felnőtt koromban itt tanultam meg értékelni és élvezni magát a semmi máshoz nem hasonlíthatóan édes és puha Balaton-vizet, a kiszámíthatatlan, de mindig gyönyörű és izgalmas időjárást; a naplementét, miből negyven év óta nem láttam két egyformát, egyszóval nagyon szeretem a pannon táj e darabját, szívemhez nőtt, eggyé váltunk.

Ebbe a tájba viszont, legalábbis az én ízlésem és rációm szerint, bűn például, a népek kedvéért, meg persze jól felfogott üzleti érdekből is, szabadtéri rockszínpadot állítani, pláne a partra, amitől, mivel a víz meglepően jól viszi a hangot, a túlparton sem tudnak aludni, pihenni az erre jogosan vágyók. Bűn továbbá a népek kedvéért, meg persze jól felfogott üzleti érdekből is, több tízezer embert a part egy szűk részére zsúfolni, mivel a víz ökológiája, valamint a környező csatorna-infrastruktúra ilyen terhelést nem visel el.

Bűn a népek kedvéért, meg persze jól felfogott üzleti érdekből is, a parton s a mólókon tűzijátékozni, mivel ennek maradványanyagai a vízbe hullnak, köztük sok a nehézfém, minden következménynek utána lehet olvasni vegyvédelmi portálokon. És így tovább, napokig lehet folytatni. A fentiek hatásmechanizmusát bárki látja működésben, aki legalább három évtizede ismeri a tavat. Pusztul a nád, fogytán-fogy a hal, egyre furcsább jelenségeket mutat a víz, lassan éjszakánként is elviselhetetlen a zajszennyezés. (Diszkóhajó!!!!??????) A fentiek ellenére természetesen belátom – tessék figyelni, itt a marxista vörös farok, avagy megadjuk a császárnak, ami a császáré - hogy pénz beszél, és az ily módon megnövekedett bevétel bármely érintettet boldoggá tesz, vagyis, legalább áttételesen, nő a közjó. Valószínűleg én születtem rossz korba és/vagy rossz ízléssel, hogy így vélekedem, ahogy. :)

A hosszú és személyes bevezető azt szolgálta, hogy lehessen látni: nemhogy semmi kifogásom a Balaton és környéke ellen, hanem éppen ellenkezőleg, a szívszerelmem. Viszont, térek rá a blog témájára, a kulináriára: a „vendéglátás”! A minden rendű és rangú bódék, sütödék, borharapók, talponállók, lángososok, palacsintások, „hekk”-erek - egyszóval az egész csibész vircsaft a hatvanas évek vége óta! Melyben a romlott halárutól a félig nyers palacsintán és lufivá fújt lángoson át a tablettás borig minden előfordult, ráadásul minden két-tízszeresen túlárazva! Egy akkoriban halban még meglehetősen gazdag víz partján mindenütt tájidegen hekket árulnak? A törvény, vagy annak betartatása híján a szabad rablás évtizedei, melynek az lett a következménye, hogy az érintettek egy elég jelentős rétegében kialakult az önvédelmi reflex, a „balatoni 3S törvénye”! Soha, sehol, semmit!(?) Nem űzöm-fűzöm tovább, a Nagy Balatoni Becsapás elég sok embert érintett volt ahhoz, hogy ne legyen rá szükség.

A fentiek értelmében, szégyen, nem szégyen, a BHBF tizenvalahány éves genezise során egyetlen egyszer sem kóstoltam volt meg a rendezvényen árult halféléket, noha élek-halok a halért. Idén, gondoltam, a blog kedvéért végigeszem próbából az egészet, és aztán leírom tapasztalataim, lesz, ami lesz :) Ez a blogbejegyzés igazi témája: a Balatoni Hal- és Borfesztiválon árusított halfélék.

A BHBF-en 10-15 árus szokott „kitelepülni”. A borászok közt persze elsősorban a környékbeliek: a csopaki Jásdi Pince, a pécselyi Mészáros-borászat, Koczorék Füredről. Említett 10-15 bódé közül két-három specializálódik mindig halra, ezek nevét ha tudnám sem írnám ki, de nem is tudom, nincs feltüntetve. Elég annyi, hogy az adott rendezvényen mindig ott vannak, ott lesznek jövőre is. A három „konyha” halait végigpróbáltam tegnap, mindenből kis adagot, még így is sikerült két óra alatt jó másfél kiló halat megennem. Ahol csak lehetett - az iszonyú tömeg miatt nem volt könnyű - igyekeztem értékelhető és illusztratív képeket készíteni.

Nézzük először a struktúrát: a hal Isten kezes báránya - amennyiben friss, nem könnyű elrontani, bódéelvárásban semmiképp. Fontos, hogy friss legyen az állat; hogy megfelelően alacsony hőmérsékleten, türelemmel süssük, különben megég és kiszárad; végül, amennyiben valamely bundában sül, legyen megfelelő a panír is. Aki még jobban odafigyel, az igyekszik a tájban és a hagyományban megszokott fajokat adni, így stílusos.

A BHBF kínálatában volt keszeg (sajnos kizárólag dévér-), süllő, harcsa és ponty. Ezek mindegyike tökéletes választás, a „rostonsüllő”, a „bundásharcsa” igazi gyöngyszemei a balatoni tájnak, miként az élő hal a víznek. A paprikás lisztkéregben sült keszeg még inkább, ez ráadásul egy igazi hungarikum, és negyven év horgászat után bizton állíthatom, hogy kategóriájában felülmúlhatatlan csemege (persze nekünk az öcsémmel eszünkbe sem jutott dévért sütni, mikor van bodorka és vörösszárnyú is épp elég :). A keszegeket olajban sütve, a harcsát Orly módra és bécsiesen, azaz borsos batterben ill. panírban rántva, a süllőt paprikás lisztbe forgatva kínálták.

Az Orly módra készült harcsadarab igen finom volt, a névadó borsos batter teljesen jó, a bódé-körülményekhez képest kifejezetten az. A darab halhús a szaftosabb részéből vágva, friss, nem zsíros, egy képzeletbeli skálán nálam 8/10, mert egy picit talán többet állt a kelleténél az infralámpa alatt.

A paprikás lisztkéregben sült süllő talán a leginkább tájspecifikus étel a Balaton-parton. Az állat a maga 30-35 dekájával ideális méretű, a kérgen a paprikát nem vitték túlzásba, a hal harmatosan friss, a sütés a megfelelő hőfokon, friss olajban kivitelezve (az olajjal való spórolás, és így az amúgy bármilyen jó minőségű hal két percen belüli taccsra tétele szintén balatonicum). 10/10, bár mindenki ehetne ilyet időnként!

A rántott harcsa bundája nagyszerű, ropogós-friss; maga a halszelet igen finom, bár nem bántam volna, ha a vastagabb részéből vágnak, harcsánál ez nem lehet gond. A sütés mintaszerű. A mellé adott borsos majonéz – hát, azt hiszem, meg kell szoknom a gondolatot, hogy idehaza ez a majonéz, és nem más. Kár érte. A hal önmagában 8/10, a vastagság miatt.

A sült keszeg – na igen. Azt tudni kell, hogy a frissen fogott, rendesen irdalt, vékonyan paprikás lisztezett, gonddal sütött keszegnél kevés jobb tábori étel van a hazában. A legfinomabb – ismét csak szerintem – a vörösszárnyú keszeg, mert ezen, főleg a nagyobbján, van mit harapni, és az íze is jóval frissebb, kevésbé pocsolyás-nyúlós, mint a dévéré. A második a sorban a bodorka, de ebből egyrészt kevesebb van (volt?), másrészt ritkább a sütni való méretű, minimum 15 dekás példány. A harmadik a karikakeszeg, de ezt meg nehéz megkülönböztetni, különösen a fiatalját, és még különösebben a laikusnak, a dévértől, ezért nem is veszem bele a sorba. Ha meglenne gyerekkorom halbősége, az öcsémmel, szénné égve, de ki törődött az UV-sugárzással, a szót sem ismertük, nap mint nap állnánk a jól etetett helyen a hínár mély víz felőli szélén csípőig-köldökig, moccanatlan, mint a felhők árnyéka. A fürdőgatya korcába gyűrve a paprikás kenyérgombóc csalinak, begyúrás előtt, ahogy kell, szájban csócsálva. Bal comb köré hurkolva a haltartó szák. Ezen kívül csak a bot: Úttörő márkájú, rajta a cimmerferiből levetett, rozsdás, kétcsapágyas Ryobi vagy Mitchell orsó. Ha bejön a nagyobb ponty, akkor szakítás-pityergés-újraszerelés. Nagyanyám megsütné a zsákmányt, úgy, ahogy csak ő tudta volt. Megfelelő reklámmal és út menti bódéval sima megélhetést biztosítana, szerényen, de kényelmesen :) Bocsánat a kitérőért. A BHBF-en kóstolt keszeg tehát dévér volt, elég normálisan sütött, de vagy nem a legfrissebb, vagy elég sokáig állt a melegítőtálcában. Ez pedig hiba, a sült keszegnél a ress-ség a legfontosabb. Ezért 5/10, itt azért még van mit gyakorolni.

A fentieken túlmenően ettem rántott pontyot, harcsapaprikást és hallét ponty/harcsából, de ezekről nem sikerültek a képek, ezért nem is írok róluk. Elég annyi, hogy a lécet mindegyik átugrotta, ami azt jelenti, hogy bárhol a határokon belül megállják a helyüket. Az egész kóstolás voltaképpen tehát igen örömteli volt. Nem számítottam rá, hogy jó élmény lesz, sőt, az ellenkezőjére készültem. Mégis az lett, és ennek a pillanat élvezetén messze túlmenően is nagyon örülök. Vékonyka, de reménysugár.