Nagy nehezen tehát eljutunk odáig, hogy 8.45-re kérem a kocsit. Éppen fellélegzem, amikor a portás tehát felteszi a pluszkérdést. Kérek-e ébresztést? Mondanám, nem, megteszi a telefon, de a biztonság kedvéért azt felelem, igen, legyen. Hiba volt. Erre motyog a japán a kütyüre, s jön a szöveges válasz, hogy akkor, ugye, 8.45-re kérek ébresztést.
Szájjal, kézzel, lábbal próbálom elmagyarázni, ugyan hogyan kérhetnék ébresztést 8.45-re, ha akkor már a taxiba akarok pattanni. Nem érti. Előveszi ismét a kütyüt. De ez már a kütyünek is sok, azt kérdezi: mégsem 8.45-re várom a taxit a bejáratnál? Mondom, dehogy, azaz persze hogy 8.45-re várom a kocsit, csak nekem kell korábban kelnem.
A portás mosolyog és bólogat, de láthatóan nem érti. Én meg nem értem, hogy ő mit nem ért. Lebokszolunk még néhány menetet. Feladom. Éppen mondom, hagyjuk az ébresztést, maradjunk annyiban, a taxi jöjjön 8.45-re, amikor mögöttem egy idős hölgy váratlanul felajánlja a segítségét.
Japán, mégis európai. Avagy európai, mégis japán. Elmagyarázza a recepciósnak a csíziót, amikor a végére ér, még kap két kérdést, azokat megválaszolja, mire felkacag a recepciós. Tényleg megértette?
Aztán beszélgetésbe elegyedek a kedves hölggyel. Kiderül, a portugál olimpiai csapatot segíti tolmácsként, kísérőként. Tizenöt éves kora óta ugyanis Portugáliában él.
– A szüleimet, helyesebben az édesapámat követve kerültem Portugáliába – magyarázza.
Szó szót követ, elmeséli, az édesapja híres judós volt. Tényleg. Később „ráguglizok”, Kijosi Kobajasit a portugál cselgáncs atyjaként tisztelik. Ő maga még nem versenyezhetett, hiszen a judo csak 1964-ben debütált a játékokon, de nagy mesterként tartják számon.
Sacsiko Kobajasi, így hívják az idős hölgyet, persze járt már Magyarországon, szereti Budapestet, a gulyást. Majd a Kodály-módszerről beszélgetünk – amit a világon jellemzően ma már japán iskolaként ismernek –, még szolmizálok is. (Akinek van Dodó ismerőse, nyilván ismeri: do-do-mi-ti-szó…)
N-IPPON
