Japánként Európában – mint Rómában a rómaiak

Szokásos bénázás a japánokkal kommunikációs fronton. Taxit próbálok rendelni. Véletlenül sem akarok kockáztatni, nehogy szerda reggel belecsússzak egy háromórás buszozásba, s a végén még lekéssem Milák Kristóf és persze Kenderesi Tamás döntőjét. (Ha játszanék, megtenném szemmel látható összeggel a kettős magyar győzelmet.)

Már maga a taxizás is külön történet. A szervezők minden újságírót kistafíroztak tizennégy tízezer jenes (durván 30 ezer forintos) taxijeggyel. Igen, szép gesztus. De csak vészhelyzetben alkalmazható. Tízezer jennel durván háromnegyed órás utat lehet megtenni, ami az itteni távolságok, menetidők mellett messze nem az örökkévalóság. Ráadásul tényleg 14, azaz tizennégy darab tízezer jenes csekket kaptunk. Ha a viteldíj mondjuk 4200 jen, akkor is tízezres csekkel kell fizetni, s nincs visszajáró. A vívás helyszínére, a Makuhari Messéhez, tapasztalatból tudom, a viteldíj 9 és 12 ezer jen között szóródik. Ha pechje van az embernek, akkor egy úton máris elbukik két csekket. Hadd ne magyarázzam, a száznegyvenezer jen különböző címletekben nagyobb segítség lenne. Ám a világ egyik legfejlettebb országában erre persze nem gondolnak. Ne kérdezzék, hogy miért nem.

De térjünk vissza az élethelyzethez. Szerda délelőtt 10.30-kor kezdődnek az úszódöntők. 9.30-ra illik odaérni. Vessenek rám követ, nem akaródzik 6.30-kor elindulni, hogy busszal tuti odaérjek, éjszaka kettő előtt nem nagyon kerülök ágyba egyik nap sem.

A „gugli” azt írja, 25 perc a menetidő, persze késő este. Úgy kalkulálok, 45 perc alatt csak megteszi a taxi a nem éppen hosszú utat reggel is. Tehát 8.45-re próbálok taxit rendelni a szálloda recepcióján. A portás pontosan rögzíti az adataimat, arra is kitérve, hogy ötödik napja tartózkodom Japánban. Amikor csettintenék, végre valami, ami flottul megy, a recepciós felteszi a pluszkérdést. Na, nem ám szemtől szemben, mert – ez a legnagyobb kulturális sokk – a japánok, tisztelet a ritka kivételnek, nem beszélnek angolul. (De persze, ha megkérdezik tőlük, hogy beszélnek-e, határozott igennel felelnek. Majd rögtön az első kérdésnél lebuknak.)

A kommunikáció a következő. A portás egy kütyüre rámondja a kérdését japánul, a kütyü azt kiírja angolul, amire angolul felelek, azt a kütyü lefordítja japánra. Csodálatos a XXI. századi technika...

Nagy nehezen tehát eljutunk odáig, hogy 8.45-re kérem a kocsit. Éppen fellélegzem, amikor a portás tehát felteszi a pluszkérdést. Kérek-e ébresztést? Mondanám, nem, megteszi a telefon, de a biztonság kedvéért azt felelem, igen, legyen. Hiba volt. Erre motyog a japán a kütyüre, s jön a szöveges válasz, hogy akkor, ugye, 8.45-re kérek ébresztést.

Szájjal, kézzel, lábbal próbálom elmagyarázni, ugyan hogyan kérhetnék ébresztést 8.45-re, ha akkor már a taxiba akarok pattanni. Nem érti. Előveszi ismét a kütyüt. De ez már a kütyünek is sok, azt kérdezi: mégsem 8.45-re várom a taxit a bejáratnál? Mondom, dehogy, azaz persze hogy 8.45-re várom a kocsit, csak nekem kell korábban kelnem.

A portás mosolyog és bólogat, de láthatóan nem érti. Én meg nem értem, hogy ő mit nem ért. Lebokszolunk még néhány menetet. Feladom. Éppen mondom, hagyjuk az ébresztést, maradjunk annyiban, a taxi jöjjön 8.45-re, amikor mögöttem egy idős hölgy váratlanul felajánlja a segítségét.

Japán, mégis európai. Avagy európai, mégis japán. Elmagyarázza a recepciósnak a csíziót, amikor a végére ér, még kap két kérdést, azokat megválaszolja, mire felkacag a recepciós. Tényleg megértette?

Szacsiko Kobajasi érti az európai és a japán észjárást is. Mint Rómában a rómaiak...

Aztán beszélgetésbe elegyedek a kedves hölggyel. Kiderül, a portugál olimpiai csapatot segíti tolmácsként, kísérőként. Tizenöt éves kora óta ugyanis Portugáliában él.

– A szüleimet, helyesebben az édesapámat követve kerültem Portugáliába – magyarázza.

Szó szót követ, elmeséli, az édesapja híres judós volt. Tényleg. Később „ráguglizok”, Kijosi Kobajasit a portugál cselgáncs atyjaként tisztelik. Ő maga még nem versenyezhetett, hiszen a judo csak 1964-ben debütált a játékokon, de nagy mesterként tartják számon.

Sacsiko Kobajasi, így hívják az idős hölgyet, persze járt már Magyarországon, szereti Budapestet, a gulyást. Majd a Kodály-módszerről beszélgetünk – amit a világon jellemzően ma már japán iskolaként ismernek –, még szolmizálok is. (Akinek van Dodó ismerőse, nyilván ismeri: do-do-mi-ti-szó…)

Idővel megkérdezem, európai gondolkodással hogyan boldogul Japánban. Bölcsen felel az ismert szállóigével:

– Rómában élj úgy, ahogy a rómaiak. Portugáliában portugál vagyok, Japánban japán.

Kicsit még forszírozom a dolgot, megemlítve tapasztalataimat, miszerint mintha a japánoknak a logikus gondolkodás nem lenne erősségük, továbbá érthetetlen, hogy a digitalizált országban milyen kevesen beszélnek angolul.

– A japánok befelé fordulók. Jól gondolkoznak, vág az eszük, de a kommunikáció valóban nem az erősségük. Különösen, ha külföldiekkel társalognak. Olyankor óhatatlanul zavarba jönnek – osztja meg a véleményét.

Hiszek, hinnem kell neki, annál is inkább, mert az itt töltött lassan egy hét alatt ő az első japán, akivel tökéletesen szót értek.

Megköszönöm a segítségét, s ő persze sok sikert kíván a magyaroknak. Cserébe mondom neki, fogadjon bátran Milákra. Felkacag, ő ilyesmivel nem foglalkozik. De megígéri, ő is szurkol Milák Kristófnak.

Eggyel több híve van a magyar klasszisnak.