Vadpolgárok, évfordulók

November elején a csehországi Petrovický Mlýnben megalakult a Vadpolgárok Nemzetközi Társaságának Szövetsége.

Nagy örömmel számolhatok be az I. Vadpolgár-találkozóról, amely a szövetség megalakulását és egyben többnapos kihelyezett testületi ülését is magában foglalta. Az első találkozó helyszíne a Kutná Hora–Humpolec–Benešov aranyháromszög középpontjában található, egy igazi vidéki vízimalom az egyik mesebeli cseh erdő közepén, nem túl messze attól a környéktől, amely már a Svejkből is méltán ismert mint bolyongásra különösen alkalmas terület.

Az ötletgazda a prágai orvos barátunk, Honza, aki azon túl, hogy kitűnő patológus, egyben humanista költő is, számos hangszeren kitűnően játszik és különösen vonzódik a különféle nyelvek magas szintű elsajátításához. Ezért aztán cseh anyanyelvén kívül beszél szlovákul, angolul, ó- és újgörögül, törökül, magyarul, meg persze latinul. Jelenleg a magyar-török nyelvi emlékeket kutatja szabadidejében és görög népdalokat gyűjt szenvedélyesen.

Tehát a vadpolgárság mint a társadalmi beilleszkedés egyik civilizált, ám kissé rendhagyóan megélt életformájának a fogalma az ő fejéből pattant ki pár évvel ezelőtt valamelyik barátságos prágai sörözőben, majd az ideával azonosuló barátok szaván fogták, és Honza 50. születésnapját felhasználva apropóként megalakulhatott a Vadpolgárok Társasága, amely már létrejöttekor nemzetközivé válhatott cseh, görög, szlovák, örmény, magyar nemzetiségű alapító tagjaival.

Mi Prágában egyesítettük családunkat, majd onnan indultunk el Petrovice II-be, a malomba az autószerelőnk szüleitől kölcsönkapott autónkkal a váci származású gobelinszövő és idegenvezető Editkével, aki Honza felesége. A zenészeket és az összes hangszert szállító Honzára hagytam a hétvégére összepakolt összes motyónkat a tisztálkodási cuccokkal és gyógyszerekkel, mert nem fért be a 15 centis csomagtartóba. Elsőként érkeztünk, szép szobák meg frissen csapolt sör várt minket, no és a háziúr, akinek lefagytak a lábujjai, mert hegymászó volt, ezért komótosan jár és a barátnője, aki pont úgy néz ki, mint Rumcájsz felesége, Manka, persze ők is egyik erdő közepén laktak. Mesebeli. Csak fiuk, Csibészke és a gonosz jičini gróf, akinek az eszén Rumcájsz mindig túljárt, ők hiányoznak.

Apránként mindenki befut, Honza édesanyja, öccse, Adam és a családja, szlovák és magyar rokonok, cseh barátok és barátnők, grúziai örmény zenészek Prágából, na meg Agnes, alias Bejby, az apró termetű szaxofonos lány a gyönyörű Český Krumlovból, ahol mindig azt hittem, hogy a medvék a várárokban csak turistacsalogatásként szerepelnek az útikönyvben, míg több év után egyszer csak tényleg megláthattam őket. Vagyunk vagy harmincan a malomban, köztünk tekintélyes mennyiségű kamaszgyerek. Szüleik révén mától ők is vadpolgárok. Úgy is néznek ki, velünk együtt.

Mindenki örül mindenkinek, kézzelfogható a szeretet és a boldogság, na meg a sör. A vacsora marhahús szafttal és knédlivel. Azt hittem, sok ismeretlen lesz, bevallom, csak a magyarokat, a szaxofonos lányt és az örményeket nem ismertem, ők kezdenek zenélni. Apránként mindenki beszáll. Zsolt, a csembalókészítő viola da gambán játszik, Marci bőgőzik. Honza cseh barátai egyben mind az orvoskollégái is és mindegyik zenél. Van itt két aneszteziológus, neurológus, sebész, bőrgyógyász, patológus, meg még ki tudja Bármi történhet, komplett műtétet is levezényelnek.

Egyikük, egy hosszú hajú rocker, éjjel egy felé kezd el énekelni, elképesztő hangja van, ő tüdőgyógyász; látom, néha rágyújt, később gitárral kíséri az örményeket. Az örmények pedig feszt tósztot mondanak, csehül; én az összekapart orosztudásommal beszélek velük, s mint megtudom, náluk művészetté vált a tósztmondás, még a sorrend sem mindegy. Bejbyt, a szaxofonos lányt az egyik örmény zenész szemmel instruálja.

Honza görög zenét kezd játszani, az örmények átveszik, tovább játsszák, Janisz, a cseh–görög orvos és Honza szirtakiznak. Van egy pillanat, amikor Janisz kezében a tányérral a háziúrra néz, de nem dobja le, Honza visszamegy zenélni, Janisz egyedül táncol, az egyre ütemesebb zene közben újra kezébe kerül a tányér, de most egy mozdulattal görögösen földhöz vágja. Szép pillanatok. Később elnézést kér a fogadóstól csehül – meg kellett tennie. Jó itt lenni.

Ekkor derül ki, hogy a nagybőgőnek kellett a hely az utazásnál, a hétvégi csomagunk a prágai szecessziós pecó halljában maradt. Igazi vadpolgárként alszunk, és persze ébredünk, én a fogkefémet siratom. Megbeszéljük Editkével, hogy elmegyünk a reggeli utáni pálinkafőző és sörgyári programokra, mert neki fordítania kell, aztán visszamegyünk Prágába a csomagért és két magyar zenészért. Ott derül ki, hogy ők is váciak. Visszafelé elnézünk valamit, és 18 kilométert teszünk meg az erdőben egy asztalnyi szélességű főútvonalon. Vadregényes. Megállunk a vaksötét erdőben zseblámpával gombászni. Elismerem, hogy ezután pár órára lepihentem, mert elfelejtettem mondani, hogy a prágai kirándulás előtt még volt egy felejthetetlen kerékcsere is a kácovi sörgyár parkolójában, az aláfestő zenét a Taraf de Haiduk adta hozzá.

Ezt meg úgy, ahogy volt, bele is lehetett volna forgatni valamelyik Kusturica-filmbe. Az esti hangulat ugyanabban az elképesztő boldogságban és szeretetben folytatódott, mint előző este. Vasárnap reggeli után búcsúzunk el társainktól, amikor este hazaérünk a hideg házba, villámgyorsan fűtünk be a kályhákba, hogy mi, vadpolgárok, itthon is melegedhessünk.