Orbán Viktor először május közepén kapott váratlan segítséget az Európai Bizottságtól. A mindent elsöprő karrierjét áprilisban meg-, vagy inkább újrakezdő bevándorlókérdés addig könnyen tűnhetett – talán még a kormányoldal kevésbé elszánt támogatóinak szemében is – puszta politikai eszköznek, melynek egyetlen célja a kezdeményezés visszaszerzése. A bizottság javaslata viszont, amely szerint az unió területére érkező menedékkérőket egy előre meghatározott kvóta szerint kellene elosztani a tagállamok között, új fénytörésbe helyezte az unortodox konzultációt, és a jobboldali tábor számára visszamenőleg is igazolhatta a problémafelvetés jogosságát.
A múlt pénteki csúcstalálkozón már személyesen az EB elnöke vetette latba minden tekintélyét a magyarországi politikai hangulat fokozása érdekében. Míg bizonyára sok ellenzéki politikus fogadta némi kárörömmel, amikor Jean-Claude Juncker „diktátorként” köszöntötte a magyar kormányfőt, az elhíresült pofon láttán nekik is arcukra fagyhatott a mosoly. Persze nem együttérzésből, hanem mert Juncker ez esetben túl messzire ment: egy könnyen kijátszható aduval gazdagította a Fideszt egy nagy téteket mozgató parti kellős közepén. Ahhoz, hogy ezt belássuk, elég megnézni bármely tetszőleges felvételt az Európai Bizottság elnökének rendhagyó akcióiról.
A videómegosztókon terjedő összeállításokban látható Juncker szinte mindent megtestesít, amit az átlagember ki nem állhat az Európai Unióban: egy miniállamból érkezve és egy nem, vagy alig létező államszerűséget képviselve osztja ki a valódi, akár jelentős súlyú országok vezetőit, olykor egészen megalázó módon. Ettől még nem tűnik kevésbé szürke bürokratának, legfeljebb olyannak, akiben indokolatlan módon túlteng saját fontosságának tudata. Voltaképpen mindegy, ilyen-e Juncker igazi arca; ami politikai szempontból számít, az a róla kialakult kép, amellyel az elmúlt napokban még az európai ügyek iránt nem különösebben érdeklődő hazai közönség is találkozhatott. Ez a kép pedig egyáltalán nem hízelgő, sőt sokak számára kifejezetten irritáló.
Mindez azért érdekes, mert akár tetszik, akár nem, a hazai közélet legfőbb tétje jelenleg az Európai Unióhoz való viszony, illetve az, hogy milyen élesen képes ismét kirajzolódni a Brüsszellel szemben a nemzeti érdekeket védelmező miniszterelnök portréja. Ez a bevándorlással kapcsolatos konzultáció lényege, de – ahogy azt Orbán Viktor a Parlamentben egyértelművé tette – ez áll a halálbüntetés felemás módon újranyitott vitájának hátterében is: a kormányfő azért emelte ilyen magasra a tétet, mert az unió a tényleges életfogytiglan gondolatával sem volt kibékülve. Arról, hogy mindez felelős politikai magatartás vagy öncélú pótcselekvés, naphosszat lehetne vitatkozni, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a Fidesz sikeresen alakította úgy a politikai napirendet, hogy sokkal több szó essen a „megfoghatatlan” EU-ról, mint a kézzelfogható hazai kérdésekről.
Ebben az ütésváltásban a bal- és a jobboldal aszimmetrikus helyzetben van. Míg a baloldali ellenzék leginkább olyan elvont szempontokkal képes érvelni a Fidesz „szabadságharcával” szemben, mint az uniós források kitüntetett szerepe a magyar gazdasági növekedésben, addig a kormányzat sokkal szemléletesebb impulzusokat tud küldeni hívei felé. Mint arra az előző bejegyzésben is utaltam, a választók jó részének pártszimpátiája alapján eleve megvan a véleménye az unió színpadán zajló eseményekről. Akinek viszont nincsen, arra jóval nagyobb hatást gyakorolhat egy erős vizuális inger, mint a legszofisztikáltabb közgazdasági vagy emberi jogi okoskodás.
Így viszont a valódi pofont Rigában a hazai baloldal kapta. Az a baloldal, amely hasztalan várja, hogy „Európa” egyszer majd megállítja a magyar miniszterelnököt. Lehet Orbán Viktort – akár tréfából, akár teljes meggyőződéssel – diktátornak nevezni a nemzetközi színtéren, még egy-egy sallert is ki lehet osztani neki, ettől az itthoni megítélése vajmi keveset változik. Sőt, egy olyan akció, mint az EB elnökéé, a kevésbé elfogult szemlélőben inkább Orbán iránt ébreszt szimpátiát és az eurokratákkal szemben kelt ellenérzéseket. Ha a Fidesznek az az egyik fő üzenete, hogy Európa vezetése jelenleg nincs jó kezekben, ezért indokolt a nemzeti szuverenitásért vívott harc folytatása, ehhez keresve sem találhatott volna meggyőzőbb reklámarcot Jean-Claude Junckernél.
