Ha egyáltalán szó esik mostanában a baloldalról, többnyire belső vitáitól hangos a sajtó. Legújabban Hiller István kerítésügyi hátraarca keltett hullámokat: a volt pártelnök lépését mind az MSZP-n belül, mind a többi baloldali formáció részéről alig palástolt értetlenség fogadta. De utalhatnánk Gyurcsány Ferenc megengedő szavaira is az egykulcsos adót illetően, melyek szintén kisebb nyilatkozatháborút robbantottak ki. S ha nem az ilyen váratlan fordulatokat és rájuk adott reakciókat nézzük, akkor is szembetűnő, hogy a baloldal már régóta csak magával van elfoglalva. Ennek legnyilvánvalóbb példája az előválasztás kérdése, amely közel másfél éve van napirenden, s a jelek szerint még legalább ennyit jósolhatunk neki. Ennél nagyobb önsorsrontást nem könnyű elképzelni, így felmerül a kérdés: hogyan cselekedhet a baloldal ennyire ellentétesen a saját érdekeivel?
A helyzet kulcsa valószínűleg éppen ebben rejlik: jelenleg nincs olyan, hogy a baloldal érdeke. Vagy ha van is, az inkább csak elvi szinten létezik. A gyakorlatban önálló formációk vannak, melyek saját érdekeiket követik, többé-kevésbé következetesen. Ez már az előző ciklus óta így van, és érdekes módon nem mondhatjuk, hogy az egyes szereplők külön-külön ne racionálisan járnának el. Gyurcsány Ferenc oldaláról nézve, mivel az MSZP-ben már nem nyílt számára tér, teljesen racionális döntés volt kilépni és új pártot alapítani (majd erre minden eszközzel ráirányítani a reflektorfényt). De ugyanígy racionálisan cselekedett Bajnai Gordon és a mögötte felsorakozó színes társaság – az más kérdés, hogy az időzítés csapnivaló volt –, ahogy az MSZP is, amikor nem hagyta, hogy a belőle kiszakadt vagy mellette létrejött formációk a fejére nőjenek. Csakhogy hamar kiderült: ami racionálisnak tűnik az önérdeküket követő szereplők szempontjából, az irracionális a baloldal egészére nézve. (Ez is azt a felismerést igazolja, amit Orbán Viktor az „egy a tábor, egy a zászló” jelmondat révén fogalmazott meg: az egységesség a politikai siker elengedhetetlen feltétele.)
A baloldal tragédiája, hogy ezt a megosztottságot az újabb ciklusba is sikerült átörökítenie. Amilyen keveset hozott a konyhára az új választási rendszer által kikényszerített közös indulás a 2014-es voksoláson, annál többet ártott azzal, hogy utána mindenki ott folytathatta, ahol abbahagyta. Sőt, az egymással szemben álló szereplők száma még gyarapodott is az Együtt–PM szétválásával, újabban pedig a Szolidaritás önállósulásával. Így viszont a felek továbbra sem a kormány, hanem elsősorban egymás legyőzésével vannak elfoglalva. Ennek a helyzetnek a fonákságát a baloldali közvélemény is érzékeli; nem véletlen, hogy ekkora karriert futott be az előválasztás már említett ötlete, amely elvileg megoldást kínálhatna a megosztottságra. A gyakorlatban viszont ez megint csak az érintett szereplők eltérő érdekei miatt nem működhet. Míg a kis pártok (Együtt, PM) valós súlyukhoz képest sokat nyerhetnének az előválasztáson, az MSZP gyakorlatilag csak veszíthet, így egyáltalán nem áll érdekében annak szorgalmazása. Ahogy a DK-nak sem, amely egyre jobban megközelíti az MSZP-t, és inkább csak lendületet veszthet egy ilyen sokszereplős megmérettetésen. Hiába jó tehát elméletben az elképzelés, nem érdemes arra fogadni, hogy lesz előválasztás.
Mi mozdíthatja ki akkor a baloldalt a holtpontról? A látszólag reménytelen állapot ellenére talán még az tarthatná az e térfélen politizálókban a lelket, hogy ennek a felállásnak a másik oldalon is megvan a maga korábbi előképe. Az 1994-es választásokat követően egy meglehetősen fragmentált jobboldal nézett szembe az akkori kétharmados – bár koalíciós – kormánnyal. A jobboldal egyesítése mégis sikerült, méghozzá egy viszonylag kis pártnak, amely eredendően még csak jobboldali se volt, és nem szerepelt túl fényesen a ’94-es voksoláson. Ehhez azonban hatalmas politikai tehetségre volt szükség, aminek jelenleg nyomát se látni a baloldalon. Ráadásul az analógia inkább a 2010–2014-es ciklusra lett volna érvényes: egy újabb elveszített választás után a baloldal sokkal kilátástalanabb helyzetből indul, méghozzá úgy, hogy időközben egy másik ellenzéki párt – jelesül a Jobbik – jött fel a második helyre a népszerűségi listán. Így igen kicsi az esélye annak, hogy feltűnik a színen egy olyan politikai szereplő, aki képes önerőből egységesíteni a töredezett baloldalt.
Ennek híján a baloldal megosztottságát csak egy újabb parlamenti választás orvosolhatja. Egy olyan választás, amin a baloldali pártok külön indulnak, így az megrostálhatja őket. Választási matematika ide vagy oda, a nagyobbaknak (MSZP, DK) egyre kevésbé érdekük az összefogás: az önálló indulással sem veszítenének többet, mint amennyit az vinne el tőlük, ha egy esetleges előválasztás keretében teret engednek kisebb riválisaiknak. Azon viszont csak nyerhetnek, ha a kisebbek kiesnek, márpedig erre jó esély van. Egy ilyen, majdhogynem Moháccsal felérő választás eredményeként sokat tisztulna a kép, és talán az is kirajzolódna, hogy a talpon maradtak közül ki lesz a baloldal vezető ereje. Vagy ha nem, legalább kevesebb szereplőssé válik a játék. S hogy ebből így nem lesz kormányváltás? Nos, ahogy arról szó esett, a baloldali pártok jelenleg egymással versengenek, nem a kormánnyal. Ez pedig jól láthatóan nem fog változni, amíg ennyien vannak versenyben.
Paradox módon tehát a baloldal hosszabb távú egységét szolgálhatja, ha ezúttal elmarad a választási összefogás. Persze a győztes jutalma sem lesz szívderítő: nyolc hosszú, eltékozolt év után visszaállhat a startvonalhoz, és kezdheti elölről az egészet. Hiába, nagy ára van annak, ha az ember arra vár, hogy az élet majd megoldja helyette a végsőkig elodázott problémákat.
