Baloldal: nekik Mohács kell

A szétforgácsolódott hazai baloldal egységét talán már csak egy kiadós választási vereség képes helyreállítani.

A baloldal tragédiája, hogy ezt a megosztottságot az újabb ciklusba is sikerült átörökítenie. Amilyen keveset hozott a konyhára az új választási rendszer által kikényszerített közös indulás a 2014-es voksoláson, annál többet ártott azzal, hogy utána mindenki ott folytathatta, ahol abbahagyta. Sőt, az egymással szemben álló szereplők száma még gyarapodott is az Együtt–PM szétválásával, újabban pedig a Szolidaritás önállósulásával. Így viszont a felek továbbra sem a kormány, hanem elsősorban egymás legyőzésével vannak elfoglalva. Ennek a helyzetnek a fonákságát a baloldali közvélemény is érzékeli; nem véletlen, hogy ekkora karriert futott be az előválasztás már említett ötlete, amely elvileg megoldást kínálhatna a megosztottságra. A gyakorlatban viszont ez megint csak az érintett szereplők eltérő érdekei miatt nem működhet. Míg a kis pártok (Együtt, PM) valós súlyukhoz képest sokat nyerhetnének az előválasztáson, az MSZP gyakorlatilag csak veszíthet, így egyáltalán nem áll érdekében annak szorgalmazása. Ahogy a DK-nak sem, amely egyre jobban megközelíti az MSZP-t, és inkább csak lendületet veszthet egy ilyen sokszereplős megmérettetésen. Hiába jó tehát elméletben az elképzelés, nem érdemes arra fogadni, hogy lesz előválasztás.

Mi mozdíthatja ki akkor a baloldalt a holtpontról? A látszólag reménytelen állapot ellenére talán még az tarthatná az e térfélen politizálókban a lelket, hogy ennek a felállásnak a másik oldalon is megvan a maga korábbi előképe. Az 1994-es választásokat követően egy meglehetősen fragmentált jobboldal nézett szembe az akkori kétharmados – bár koalíciós – kormánnyal. A jobboldal egyesítése mégis sikerült, méghozzá egy viszonylag kis pártnak, amely eredendően még csak jobboldali se volt, és nem szerepelt túl fényesen a ’94-es voksoláson. Ehhez azonban hatalmas politikai tehetségre volt szükség, aminek jelenleg nyomát se látni a baloldalon. Ráadásul az analógia inkább a 2010–2014-es ciklusra lett volna érvényes: egy újabb elveszített választás után a baloldal sokkal kilátástalanabb helyzetből indul, méghozzá úgy, hogy időközben egy másik ellenzéki párt – jelesül a Jobbik – jött fel a második helyre a népszerűségi listán. Így igen kicsi az esélye annak, hogy feltűnik a színen egy olyan politikai szereplő, aki képes önerőből egységesíteni a töredezett baloldalt.

Ennek híján a baloldal megosztottságát csak egy újabb parlamenti választás orvosolhatja. Egy olyan választás, amin a baloldali pártok külön indulnak, így az megrostálhatja őket. Választási matematika ide vagy oda, a nagyobbaknak (MSZP, DK) egyre kevésbé érdekük az összefogás: az önálló indulással sem veszítenének többet, mint amennyit az vinne el tőlük, ha egy esetleges előválasztás keretében teret engednek kisebb riválisaiknak. Azon viszont csak nyerhetnek, ha a kisebbek kiesnek, márpedig erre jó esély van. Egy ilyen, majdhogynem Moháccsal felérő választás eredményeként sokat tisztulna a kép, és talán az is kirajzolódna, hogy a talpon maradtak közül ki lesz a baloldal vezető ereje. Vagy ha nem, legalább kevesebb szereplőssé válik a játék. S hogy ebből így nem lesz kormányváltás? Nos, ahogy arról szó esett, a baloldali pártok jelenleg egymással versengenek, nem a kormánnyal. Ez pedig jól láthatóan nem fog változni, amíg ennyien vannak versenyben.

Paradox módon tehát a baloldal hosszabb távú egységét szolgálhatja, ha ezúttal elmarad a választási összefogás. Persze a győztes jutalma sem lesz szívderítő: nyolc hosszú, eltékozolt év után visszaállhat a startvonalhoz, és kezdheti elölről az egészet. Hiába, nagy ára van annak, ha az ember arra vár, hogy az élet majd megoldja helyette a végsőkig elodázott problémákat.