Az ébredő erő

Böde a magyar néplélek tökéletes manifesztációja és egyben kvintesszenciája.

Ébredő erő. Ezt találta mondani a végig remekül közvetítő Hajdú B. István, midőn a nemzet Böde Danija egy ippont érő mozdulattal földhöz teremtette az egyik nagyarcú norvégot, aki egyébként jócskán rájátszott az esetre. Ekkor már bizonyos volt, hogy másodszor is verjük az elbizakodott ellent, így aztán már vagy két és fél millió ember vinnyogott a röhögéstől a televíziók előtt, és vagy húszezren üvöltötték a helyszínen sírva-nevetve, hogy szép volt, Dani. Toldi Miklós jelenkori reinkarnációja később úgy kommentálta a történteket, hogy az illető pofára esett, mint a zsíros kenyér. Kiváló meglátás. Böde egyébként a magyar néplélek tökéletes manifesztációja és egyben kvintesszenciája.

Az ébredő erőt pedig már Bukarestben lehetett érezni, azt, hogy valami megváltozott, az aranylábúak már nem izélték le a sportszárukat ijedtükben – ez volt az első lépés az oroszlánná válás rögös útján. Merthogy azok lettek. Láttuk már ezt a csapatot fogcsikorgatva küzdeni, de amit Oslóban és különösen Budapesten műveltek, az minden elismerést megérdemel. És nemcsak a pálya felszántása ment jól, az ugyanis elvárás, de volt tartás, hit, önbizalom és játék. Kádár mindent eldöntő indítását a világ összes balhátvédje megirigyelné, azt meg, amit Priskin művelt, tanítani kellene minden akadémián és sportiskolában. Ami akkor történt, arról máskülönben épelméjűnek tűnő emberek utóbb szinte ugyanúgy számoltak be a barátaiknak. Adrenalin közvetlenül a szívbe, mint a Ponyvaregényben, artikulálatlan ordítozás, koordinálatlan hadonászás, fel s alá rohangálás a nappaliban. Valami ugyanis nagyon felszakadt.

Az meg, amit magyar labdarúgó-válogatottól ilyen szinten tán még soha nem láttunk, a tudatosság volt. Mert az nem mázli, hogy Király ziccereket fog ki, az tudás és rutin, mint ahogy az sem potya gól, ha a norvég kapus kezét beviszi a laszti, mert a legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy az a vörös hajú kiscsávó, akit néhány nappal azelőtt halásztak elő a magyar harmadik vonalból, pár percen belül másodszor is rábikázza neki ugyanonnan. Kleinheisler esete azonban rávilágít még egy fontos dologra, jelesül, hogy honnan kellett eljutnunk idáig. A borszagú Laci bácsik világától (azoktól, akik miután több száz gyerekkel már megtették, kis híján Nagy Ádám kedvét is elvették a focitól) Dárdaiig, aki közvetlen választás esetén simán köztársasági elnök lehetne. A belterjes, féltékeny, Dárdait és Storckot is legszívesebben egy kanál poshadt vízben megfojtó közegtől Storckig. A lepukkant kulisszáktól az új Fradi-stadionig. A borzalmas „szakkommentátoroktól”, akiktől a maguk idejében a hideg rázott ki mindenkit, aki szerette a focit, néhány tiszta hangig. Gyurcsánytól Orbánig.

Na ugye – mondta a meccs után a miniszterelnök, ami legalább akkora bonmot, mint a zsíros kenyér és az ébredő erő. Mert valahogy csak el kellett kezdeni. Félreértés ne essék, ez még itt messze nem a Kánaán, nem a Barcelona vagy a Bayern München, de még csak nem is a svájci vagy a belga bevándorlóválogatott, viszont ez a néhány nap az öröm ideje, ezt ne szégyelljük. Aztán, hogy mi lesz Franciaországban, az a jövő zenéje. Lehetünk pofozógépek egy halálcsoportban, mint ahogy a norvégok kívánják nekünk riasztóan sportszerűtlenül, de el is csíphetünk néhány pontot. A foci már csak ilyen, most is pár centin és másodpercen múlt néha, hogy nem a kárörvendők pezsgőznek az „ugye, megmondtam!” jegyében. De azért ez már kijárt.

A játékosok mindenesetre óriási lehetőség kapujában állnak, egy sikeres Eb-szereplés, néhány jó villanás komoly európai klubokhoz jelenthet belépőjegyet. Akár Dzsudzsáknak is, akit annyit ekéztem már a zselé, a karosszérialakatosok, a készpénz és a csajok miatt, meg amiért lesüti a szemét, amikor nyilatkozik, az egyre rosszabb klubcsapatairól nem is beszélve, hogy megérdemel egy külön tisztelgést. Élete meccsén végre igazi vezéregyéniségnek bizonyult, a kivonulás előtti szózatától a lefújásig. Ebben a sportágban ritkán látni embert ilyen színvonalon egyszerre küzdeni és játszani, mintha a szemében az őrület szent tüzét őrző Gattusót néztük volna egy penge szólistába oltva. Amikor pedig a közönség felé futva eltört a mécses, az nem a gyengeség jele volt, akkor lett igazi férfi, aki mindent kiadott magából. Őszintén kívánom neki, hogy rájöjjön, a lóvé már megvan száz évre előre, képességei alapján alapember lehetne a Lazióban vagy a Tottenhamben.

A Gera Zoli az meg a Gera Zoli, és kész.

Storckra pedig többek között az jellemző, hogy megoldotta azt is, hogy Gerát kisárgázták Oslóban. A legnagyobb fejlődéstörténet azonban alighanem Guzmicsé, a bukaresti pokoltól a budapesti megdicsőülésig. Valószínűleg soha nem fogja összekeverni a kettőt. Mémfigurából alapember, az a fajta fickó, aki miatt aztán nyugodtan ki lehetett menni egy fröccsöt készíteni, mert úgyis leállítja közben a hirtelenszőke Tettey-t, aki pedig akkora sztár, hogy még a meccs után sem volt képes leállni. Magam ugyan életemben nem hallottam róla ez idáig, de miután végighisztizte mind a két találkozót, és még utána is fröcsögött egy hosszasat, valóban lehet, hogy ez az afrikai ember a vezérlő csillag a jeges norvég éjszakában.

Úgy voltam vele viszont, már a sorsolásnál, hogy jó lesz ez nekünk, és ha vége lesz a párharcnak, másnap ugyanúgy nem szeretnék norvég lenni, mint Orbán Viktor. Mármint hogy norvég. Norvégia baromi gazdag ország, az óhatatlanul hozzá tartozó pökhendiséggel, ami ideális terep a kurucoknak, ha van eszük, szívük és tökük. Volt. Szalait meg, akiről sokáig szintén elég lesújtó véleményem volt, nem bántani, amiért hajnalig pálinkát mért egy kocsmában. Kell néha egy kis boldogság, ami ráfér. És Storck ezt tudja. Az Erő legyen velük. És világosítsa meg a Videoton elméjét.