Disznóölésre invitáltak a jövő hétre, nemrég kaptam a meghívást. Elsőre kicsit vívódtam, menjek, ne menjek, mondtam is a cimborának, mennék szívesen, de már évek óta kortyot sem iszom, hogyan néznék ki a sok hejehujázó vendég közt a savanyú ábrázatommal. Persze leintett, szamárság, nem az ivászat lesz a lényeg, hanem hogy átsegítsük az elítélt disznót a túlvilágra. Legalább lesz egy józan ember, ha rárontunk az áldozatra. Szóval megyek. (Mellesleg itt, a szomszédban most, hogy bejött a fagy, leszúrtak egy kétmázsásat, a hajnali visítására ébredtem – sikeres lehetett az akció, mert kora délutánra már nótafoszlányok is átszűrődtek, némi mássalhangzó-torlódással.)
Öreg vidéki ismerősöm azt mondja, egy falu erejét a disznóölések számával kell mérni. Ahol még vágnak disznót, ott még van közösség, összetartás, jövőkép meg efféle. De ahol már hentestől vett húsokkal töltik fel a hűtőládát, ott valami nincs rendjén, az a család rossz irányba indult, talán nem is sejti, mennyire.
Városlakó persze ezt az egészet nemigen értheti, ha járt is valaha disznótoron, legföljebb a hízó halálos visítozása maradt meg benne, esetleg az ábrázattorzító törkölypálinka, a szőrszagú pörzsölő lobogása, meg a harsány és nyüzsgő hajnal. Csak éppen a lényeget nem értette. Azt, hogy disznót ölni annyi, mint aratni, betakarítani. Átvenni a jogos jutalmamat, amiért keményen megdolgoztam. Ünnep. Sőt szabadságünnep. Én, az önálló gazdálkodó tort – disznótort – ülök a saját sikerem fölött Nincs is nagyobb büntetés parasztember számára, mint amikor elvesznek tőle egy ilyen ünnepet. A gonosz Rákosi is pontosan tudta annak idején, hogy ezeken az érzékeny pontokon lehet fogást találni a zablát nem tűrő vidéki embereken, a kisgazdákon. (A tiltott disznóölés – a feketevágás – az ötvenes években lett büntetőjogi kategória.) Nem véletlen, hogy A tanú című zseniális film is a disznóság és a kommunizmus közötti szoros párhuzamra építi a cselekményt.
Ha már belekevertem a politikát, mindjárt idebiggyesztek egy másik disznóságot is. Rövidre sikerült országlásának utolsó heteiben, 2004 tavaszán Medgyessy Péter kormányfő elhatározta, miniszterelnöki kegyelemben részesít egy levágásra ítélt disznót. Nem tévedés, megtörtént. A bolondok napjára, április elsejére időzített bejelentéssel a miniszterelnök egy reklámízű, sokak szerint elmebeteg nemzetközi szokást kívánt meghonosítani idehaza. Az amerikai elnök az ottani hálaadás napján egy-egy pulykát szokott megmenteni a biztos haláltól, a spanyol király pedig a viadalok miatt a halálukra váró bikák közül teszi eggyel ugyanezt. (Szerintem szimpatikusabb lenne a mindenkori amerikai elnöktől, ha a hálaadás napján véget vetne valamelyik háborújának a sok közül ) A magyar miniszterelnök úgy tervezte, ő minden évben amnesztiát ad majd egy-egy hízónak, amely így (legalábbis abban az évben) megússza a böllérkést. A választás egy bizonyos Gömböc nevű, Nógrád megyei illetőségű mangalicára esett, amely ekkor már az elítéltek között, a halálsoron várta az ítélet-végrehajtó böllért. Ezekben a drámai órákban érkezett a siralomólba a miniszterelnöki futár, kezében a kegyelmi okmánnyal. (Még parlamenti belépőt is kiállítottak az elérzékenyült Gömböcnek.)
Magáról a kegyelmi ceremóniáról keveset tudunk, csak röviden tudósított a sajtó. Ugyanis ekkortájt már maga a „kegyelmes” Medgyessy Péter volt inkább reflektorfényben – de már egy másik disznó jóvoltából. Ugyanis Medgyessyt kibillentette a miniszterelnöki székből – na, ez volt aztán a disznóság! – a szocialisták lánglelkű fenegyereke, Gyurcsány Ferenc. Aki viszont, mint hamarosan kiderült, nemcsak Medgyessynek, de az országnak sem kegyelmezett. (Végül egy múlt heti hír: a Kínai–Magyar Barátságért kitüntető díj nevű elismerést adta Medgyessy Péternek, a korábbi MSZP–SZDSZ-kormány miniszterelnökének Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, aki méltatta a 2002-ben Orbán Viktor bukását okozó egykori politikus külügyi elkötelezettségét.)
Kicsit elkanyarodtam a disznóktól. Hogyan? Nem?
