Ezzel állt szemben a kereszténydemokraták némileg elméletibb, ha úgy tetszik, morális alapon álló érvelése arról, hogy a vasárnapi munka elrendelése alkotmányos jogokat sért, mint amilyen a szabad vallásgyakorlás, a pihenés, a szabadidő és a rendszeres fizetett szabadság joga és a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alkotmányos alapjog. A törvényt hosszú évek óta erőltető KDNP ezzel nem elsősorban – mint ahogy kritikusai kézenfekvő módon mindjárt elkezdték a fejéhez vagdosni – a vasárnapi istentiszteletek résztvevőinek számát akarta megtöbbszörözni. Hanem azoknak a kiszolgáltatott tíz- és százezreknek az érdekét képviselte, akik nagy multicégeknél nemigen tehetik meg, hogy kiálljanak ezekért az alapjogaikért. Hogy a gondolat nem volt ördögtől való, azt jól mutatja az e hét keddjén sebtiben süllyesztőbe küldött törvény fogadtatása a kereskedelmi dolgozók körében: egész biztos, hogy nem kevesen vannak, akik pozitívumként élték meg a szabad vasárnapot.
A vasárnapi zárvatartást egy évvel ezelőtt ennek ellenére, minden – politikai, vásárlói, társadalmi – szempontot alaposan mérlegelve, valószínűleg mégsem lett volna szabad bevezetni.
De ha már bevezették, most ugyanolyan hirtelen és egyetlen mozdulattal eltörölni sem kellett volna.
Hiszen a világ nem dőlt össze. Mind a kereskedők, mind a vásárlók kezdtek hozzászokni az új hétvégi rendhez. Ha a kormány nem szinte kizárólag habonyi szemüvegen át nézné az országot, megvédhette volna kevés elvi, morális döntése legkiemelkedőbbikét. Mert ez igenis keresztényszociális vívmány volt. Talán rosszul kommunikált, rosszkor és nem jól bevezetett, de a miénk. Ráadásul egy olyan világnézeti rendszeré, amelyre a minket kormányzók unásig sokat hivatkoznak, miközben a tetteik az esetek nem kis részében szembemennek vele.
