Tavaly tavasszal példa nélküli esemény zajlott a Klub Rádióban. Bolgár György a Megbeszéljük című műsorban a tőle megszokott vehemenciával látott neki, hogy kifaggassa a kereszténydemokrata Frivaldszky Gáspárt, a „szabad vasárnap” kampány koordinátorát, miért tartja annyira jónak a vasárnapi boltzár – ebben akkoriban és ma is a társadalom nagy része egyetért Bolgárral: képtelen – ötletét. A beszélgetőtárs azonban röpke tíz perc alatt elérte azt, amit még a leghűségesebb Klub-hívek sem igen tapasztaltak soha: Bolgár György lényegében kapitulált. Elismerte, hogy a kereszténydemokraták szempontjai érthetőek és elfogadhatóak. Gondoljunk bármit a Megbeszéljük című műsorról, vezetője kiváló riporter, aki áldozatait – különösen a jobboldaliakat – nem szokta futni hagyni. Most ez történt, sőt még ennél is több. Mert meggyőzte valaki arról, hogy ez az egész kérdéskör igenis vizsgálható nem fogyasztói szempontból is.
Ahogyan, akkor, Frivaldszky meggyőzött engem is.
A vasárnapi zárvatartás ezernyi kellemetlenséggel járt. Egy barátom nemrég, még a vasárnapi zárvatartás eltörlése előtt azon bosszankodott, hogy amikor vasárnap dolgozik a kertjében, és eltörik a gereblyéje, sehol nem tud beszerezni másikat. Vagyis csorbul a vasárnapi gereblyézéshez való joga. Tudjuk azt is, hogy a magyar társadalom nem csekély része szombaton is kénytelen dolgozni, ezért sokaknak valóban a hét utolsó napja az egyetlen, amelyen nyugodtan, kényelmesen elvégezhetik a nagybevásárlást. (Emlékezzünk: 2011-ben még maga Orbán Viktor is azzal hárította el a kereszténydemokraták 2015-re mégis beérő indítványát a szabad vasárnapról, hogy azt csak akkor lehet bevezetni, ha minden magyar ember meg tud élni heti öt nap munkából.) És nem lebecsülendő a lakótelepek népének szempontja sem. Egy ismerősöm, kényelmes lakásban élő budai polgár jó pár éve elvállalta, hogy egy hétre beköltözik őrizni a macskát nyaralni induló barátja lakótelepi otthonába. Két nappal később beszéltem vele, és azt mondta: most már tökéletesen érti, mi a jó a plázázásban. Igen, nagyon sok honfitársunknak a plázában, hipermarketben való vásárlás nem csupán a szükséges árucikkek beszerzését jelenti, hanem kikapcsolódás. És nem azért, mert ostobák, pláne nem, mert – ahogy egy kereszténydemokrata politikus a törvény eltörlésekor kifakadt – már csak az aranyborjút imádják. Hanem mert ilyen a társadalmi helyzetük.
Ezzel állt szemben a kereszténydemokraták némileg elméletibb, ha úgy tetszik, morális alapon álló érvelése arról, hogy a vasárnapi munka elrendelése alkotmányos jogokat sért, mint amilyen a szabad vallásgyakorlás, a pihenés, a szabadidő és a rendszeres fizetett szabadság joga és a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alkotmányos alapjog. A törvényt hosszú évek óta erőltető KDNP ezzel nem elsősorban – mint ahogy kritikusai kézenfekvő módon mindjárt elkezdték a fejéhez vagdosni – a vasárnapi istentiszteletek résztvevőinek számát akarta megtöbbszörözni. Hanem azoknak a kiszolgáltatott tíz- és százezreknek az érdekét képviselte, akik nagy multicégeknél nemigen tehetik meg, hogy kiálljanak ezekért az alapjogaikért. Hogy a gondolat nem volt ördögtől való, azt jól mutatja az e hét keddjén sebtiben süllyesztőbe küldött törvény fogadtatása a kereskedelmi dolgozók körében: egész biztos, hogy nem kevesen vannak, akik pozitívumként élték meg a szabad vasárnapot.
A vasárnapi zárvatartást egy évvel ezelőtt ennek ellenére, minden – politikai, vásárlói, társadalmi – szempontot alaposan mérlegelve, valószínűleg mégsem lett volna szabad bevezetni.
De ha már bevezették, most ugyanolyan hirtelen és egyetlen mozdulattal eltörölni sem kellett volna.
Hiszen a világ nem dőlt össze. Mind a kereskedők, mind a vásárlók kezdtek hozzászokni az új hétvégi rendhez. Ha a kormány nem szinte kizárólag habonyi szemüvegen át nézné az országot, megvédhette volna kevés elvi, morális döntése legkiemelkedőbbikét. Mert ez igenis keresztényszociális vívmány volt. Talán rosszul kommunikált, rosszkor és nem jól bevezetett, de a miénk. Ráadásul egy olyan világnézeti rendszeré, amelyre a minket kormányzók unásig sokat hivatkoznak, miközben a tetteik az esetek nem kis részében szembemennek vele.
