Csakhogy küzdelme sokszor szélmalomharcnak tűnik, mivel a hármas metró az egész tömegközlekedéssel együtt pontosan ugyanolyan állatorvosi lova a rendszerváltás utáni politikánknak, mint az egészségügy, a mezőgazdaság, az oktatás és a nyugdíj ügye. A probléma azonban az, hogy ezek a jószágok olyan állatorvosi lovak, amelyek érinthetetlen szent tehenek is lettek a rozsdás szerelvényként továbbgördülő esztendők alatt.
Úgyhogy pillanatnyilag ott tartunk, hogy egy alapvetően műszaki kérdés kapcsán elsősorban már nem is számokról, költségekről és megoldási javaslatokról beszélgetünk: a politológia, sőt a kremlinológia tudományát kell segítségül hívnunk, ha választ próbálunk találni arra, hogy mi lesz a naponta mintegy félmillió budapestit szállító járat sorsa. Ha a nyilatkozatokról lekaparjuk azt az álságos mázt, hogy Tarlós István és a kormánypárt között alapvetően teljes az egyetértés, nincs is szó konfliktusról, akkor kapunk néhány erős mondatot, amelyekből kiindulhatunk. Például Tarlós István a következőket címezte Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszternek – és ebben minden benne van, ami a posztszocialista szellem vasútját igazán rázóssá, vágányait pedig kacskaringóssá teszi: „Meglátjuk, eredményre vezet-e, hogy e témában örökösen a kormányfőt kell ezzel felkeresnem, de a politikai következmények akár személyesen őt is érinthetik majd.”
Dekódolhatjuk ezt közönséges politikai árulkodásnak is, de sokkal ijesztőbb az, hogy egy ilyen fontosságú ügyben a főpolgármesternek úgy kell fogalmaznia, hogy a valóságtól teljesen elszakadt, metrómegállót az életben sosem látott káderek is megértsék: ez bizony komoly dolog. Ezek után egyre valószínűbbnek tűnik, hogy igazak azok a pletykák, melyek szerint a kormány azért nem foglalkozik már jó ideje a metróval, a budapesti tömegközlekedéssel meg úgy egyáltalán a fővárossal, mert itt amúgy is népszerűtlen a Fidesz, és különben is, ha egyáltalán meg is valósulna a beruházás, azt nem lehetne olyan látványosan átadni, mint egy stadiont például.
