A posztszocialista szellem vasútja

A főpolgármesternek úgy kell fogalmaznia, hogy a káderek megértsék: ez komoly dolog.

Bacsó Péter, A tanú rendezője egyszer elárulta: minden próbatételnek, amelyet filmjében Pelikán József gátőrnek teljesítenie kellett, volt valóságalapja. Létezett például a szocialista szellem vasútja is, a társadalmi fejlődés stációin lehetett keresztülsiklaniuk az érdeklődőknek. Engels tanai mentén állították össze, és értelemszerűen a posztszocialista éra hiányzott róla. De nekünk szerencsénk van, hiszen ha kíváncsiak vagyunk a posztszocialista szellem vasútjára, akkor elég lemennünk a hármas metró egy tetszőleges megállójába – ha még nem égett ki egyetlen szerelvény sem, akkor nyitva is találjuk –, és gyönyörködhetünk. (Lám, ahogy Bacsónak, úgy nekünk is a valóság siet a segítségünkre!)

Halálsikoly és csontzene helyett mondjuk nyikorgást és csattogást fogunk hallani, de győzelmünk kovácsai szerencsére velünk maradnak odalent is, igaz, nem vörös bársonyfüggöny mögül libbennek elénk, hanem piros fémadagolókba préselt bulvárlapokból mosolyognak ránk.

Marx- és Engels-idézetek helyett pedig akciós virslivel és állami hirdetésekkel szemezhetünk, amíg megérkeznek a rozsdafoltos, koszos, összefirkált metrókocsik; a hangulatvilágításról a folyamatos beázások miatt már mohásodó műanyag lámpabúrák gondoskodnak, mögöttük pislákolnak a neoncsövek. Hiányérzete valószínűleg senkinek sem lesz, a kívánt hatást ugyanis így is el lehet érni, sőt igazán nem mondhatjuk, hogy nem sikerült semmit se megvalósítani a rendszerváltással, a szocialista szellem vasútját ugyanis sikerült továbbfejleszteni: ma már a posztszocialista szellem vasútján nemcsak az ijed meg egy kicsit, akinek vaj van a fején, hanem tulajdonképpen mindenki.

Úgyhogy közel három évtized után megérkeztünk oda, hogy az elődjétől katasztrofális állapotokat örökölt főpolgármester felszólította a Budapesti Közlekedési Központ vezetőjét, hogy készítsen vészforgatókönyvet arra az esetre, ha le kell állítani a hármas metrót. Ne legyünk persze igazságtalanok: mindezt elsősorban a metróvonal rendbetétele kapcsán kell megfogalmaznunk, és per pillanat ott tartunk, hogy csak a szerelvényeket újítják fel, a zombifilmes hangulatú állomásokat nem, és komoly esély van arra is, hogy nem sikerül zökkenőmentesen a pótlóbuszok üzembe helyezése. A probléma nagyságát mi sem jelzi jobban, mint hogy Tarlós István már jó ideje, amikor csak lehet, elmondja: ez a projekt nem tűr halasztást.

Csakhogy küzdelme sokszor szélmalomharcnak tűnik, mivel a hármas metró az egész tömegközlekedéssel együtt pontosan ugyanolyan állatorvosi lova a rendszerváltás utáni politikánknak, mint az egészségügy, a mezőgazdaság, az oktatás és a nyugdíj ügye. A probléma azonban az, hogy ezek a jószágok olyan állatorvosi lovak, amelyek érinthetetlen szent tehenek is lettek a rozsdás szerelvényként továbbgördülő esztendők alatt.

Úgyhogy pillanatnyilag ott tartunk, hogy egy alapvetően műszaki kérdés kapcsán elsősorban már nem is számokról, költségekről és megoldási javaslatokról beszélgetünk: a politológia, sőt a kremlinológia tudományát kell segítségül hívnunk, ha választ próbálunk találni arra, hogy mi lesz a naponta mintegy félmillió budapestit szállító járat sorsa. Ha a nyilatkozatokról lekaparjuk azt az álságos mázt, hogy Tarlós István és a kormánypárt között alapvetően teljes az egyetértés, nincs is szó konfliktusról, akkor kapunk néhány erős mondatot, amelyekből kiindulhatunk. Például Tarlós István a következőket címezte Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszternek – és ebben minden benne van, ami a posztszocialista szellem vasútját igazán rázóssá, vágányait pedig kacskaringóssá teszi: „Meglátjuk, eredményre vezet-e, hogy e témában örökösen a kormányfőt kell ezzel felkeresnem, de a politikai következmények akár személyesen őt is érinthetik majd.”

Dekódolhatjuk ezt közönséges politikai árulkodásnak is, de sokkal ijesztőbb az, hogy egy ilyen fontosságú ügyben a főpolgármesternek úgy kell fogalmaznia, hogy a valóságtól teljesen elszakadt, metrómegállót az életben sosem látott káderek is megértsék: ez bizony komoly dolog. Ezek után egyre valószínűbbnek tűnik, hogy igazak azok a pletykák, melyek szerint a kormány azért nem foglalkozik már jó ideje a metróval, a budapesti tömegközlekedéssel meg úgy egyáltalán a fővárossal, mert itt amúgy is népszerűtlen a Fidesz, és különben is, ha egyáltalán meg is valósulna a beruházás, azt nem lehetne olyan látványosan átadni, mint egy stadiont például.

Pedig itt is lehetne szépen fényképezhető terrorelhárítási gyakorlatot tartani kabinetestül, mint amilyet a kettes metró aluljárójában tartottak nem sokkal a kvótareferendum után. Elmondhatná például majd itt is Orbán Viktor a leszakadt lábú bábuk között, a művéres kövezeten, hogy legalább annyira keménynek kell lennünk, mint azoknak, akik ránk támadnak. Persze addig még ki kéne találni egy új mumust, hogy ki ellen kellett összefogniuk a magyaroknak, hogy megújulhasson a hármas metró, de biztos sikerül majd. Elvégre, ha megvédtük a keresztény Európát a muszlim inváziótól, akkor nehogy már ne tudjunk levezényelni egy metrófelújítást!

Mert akkor az egész imperialista világbirodalom röhögne a markába, a válla felett ott kuncogna az ő kis huncut háttérhatalma. Közben a nemzetközi helyzet egyre fokozódna, a posztszocialista szellem vasútja pedig egyre hangosabban sípolna és zakatolna a málló falú állomások között. Szép film lehetne, csak éppen nem gúnyos szatíra lenne, hanem a pőre valóság ábrázolása.