Abszolváltuk ezt is. Pontosabban szólva csupán majdnem. Azt sem mondhatjuk, hogy hátravan még a feketeleves, azt ugyanis már réges-régen a nyakunkba löttyintette az ötvenhatos emlékbizottság. Programok bizonyára lesznek még, hiszen a forradalom és szabadságharc nem ért véget november 4-én, a fegyverropogás megszűnését a jóval hosszabb idő alatt letört nyílt szellemi ellenállás követte. Fel kell idézni a Kádár-rendszert megszilárdító gyilkos sortüzeket és a bebörtönzéseket, a kivégzéseket.
Mindezzel együtt is nagyjából megvonható már a mérlege, hogyan vonul be a hivatalosság jóvoltából a forradalom 60. évfordulójának jubileuma a magyar közemlékezetbe.
Hogy mi marad tehát a hálás-hálátlan utókorra? Sajnos elsősorban az elszalasztott lehetőségek, a félresikerült és méltatlan pillanatok emléke: Desmond Child halszagú nótája, a manipulált képek és képfeliratok, a nyomukban született kicsinyes viták Schmidt Mária sértett, dörgedelmes nyilatkozataival, ahogy magas posztjához méltatlanul Pruck Pál hozzátartozóit megalázta, vagy ahogy indulatos célzásokat tett a „jól körülírható” ellenzéki sajtóra.
Az emlékbizottság társelnöke valószínűleg nem érezte, nem érzi: amit megtehet, ha kedve tartja, zárt ajtók mögött, baráti körben, társas vacsorákon, politikai klubokban, azt nem folytathatja a nyilvánosság előtt. Disztingválni kellett volna; a társelnökség rangos, egy mindenkori államfőéhez hasonló, integráló pozíció. (Balog miniszter elnöki szerepe nyilván formális: a legszebb bokréta a kalapon.) A poszttal megtisztelt személynek egyrészt az ehhez természetszerűleg járuló méltósággal kellene megnyilvánulnia, kerülve a személyeskedést, a kioktatást, a népszínművek kikapós vidéki fogadósnőit idéző magatartást. Mindez persze hagyján.
Sokkal súlyosabb a felelőssége nemcsak Schmidt Máriának, hanem az egész emlékbizottságnak, hogy nem a megbékélésre törekedett, s meg sem kísérelte a nemzet legalább pillanatokra való lelki egységének feltámasztását. Ehelyett harcias szűkkeblűséggel foglalt állást történészek által máig vitatott kérdésekben, pillanatok alatt megítélve jót és rosszat, elválasztva ocsút a búzától, sötétséget a világosságtól. Ha mindezt egy állam által kijelölt apparatcsik teszi, legfeljebb rossz szájízzel nevetünk rajta. Ha viszont egy tudományos pályát befutó múzeumigazgató, egyetemi oktató, akkor minimum csodálkozunk.